Nagyszeben, általánosan

A szászok betelepítése

II. Géza magyar király felismerte, hogy a királyi hatalom megerősítéséhez és a gazdaság fellendítéséhez a lakosság megsokasítására van szükség. A korabeli leírások szerint a magyarországi szűz talaj gazdagsága az Édenkerttel vagy Egyiptommal vetekedett, így a király hívására a német birodalom legkülönbözőbb tájairól, Flandriából, a Rajna-vidékről és Majna-Frankfurt környékéről érkeztek telepesek, akiket szászoknak neveztek. Az első nagy csoportok a mai Szepességben, valamint Ugocsa és Bereg vármegyék ősrengetegében leltek otthonra, ahol korábban csak királyi erdőőrök és vadászok laktak. ^{Ref, 245–246. old.}

A királyi udvar a legtöbb telepest 1146 körül Erdélybe irányította, ahol a szászok hamar virágzó közösségeket hoztak létre. Német telepesek népesítették be Kolozsvár, Dés és Zilah környékét, de a legjelentősebb tömbben az Olt folyó vidékén, a későbbi Királyföldön telepedtek meg. Itt jött létre Nagyszeben is, amely a szász Hermanfalva és a régebbi Szeben községből olvadt össze várossá. A király biztosította új vendégeinek a teljes személyes szabadságot, a földtulajdont és saját jogszokásaik használatát, évi adójukat pedig méltányosan határozta meg. ^{Ref, 246. old.}

III. Bélának köszönhetően az erdélyi szászok egyházilag is kiváltságos helyzetbe kerültek, mivel 1191-ben a Nagyszeben és környékén élő szászok számára felállította a Szebeni prépostságot, amelyet közvetlenül az esztergomi érsek alá rendelt, kivéve őket az erdélyi püspökség alól, míg a később alapított szász telepek feje a gyulafehérvári püspök lett. ^{Ref, 246. old.}

A XII. század végére az Erdélyi területek keleti részein a székelység, délen a szászok éltek saját ispánjaik alatt, és az egész országrész politikai egységét a király által kinevezett vajda képviselte. III. Béla király mintegy 3000 osztrák családot telepített le az országban, Itáliából pedig művelt olasz polgárok érkeztek, akik a Szerémségben telepedtek le. Imre király uralkodása idején a görög kolostorokat is latin vezetés alá helyezte, hogy tovább erősítse a nyugati keresztény kötődést. Az új lakók nemcsak a népességet gyarapították, hanem külföldről hozott, fejlettebb gazdálkodási módszereikkel és városi életformájukkal a magyar gazdasági fejlődés motorjaivá váltak. ^{Ref, 247. old.}

Királyföld kiváltságai: az Andreanum és az erdélyi szászok önkormányzata

II. András király 1224-ben bocsátotta ki a magyar jogtörténet egyik legfontosabb dokumentumát, a híres Andreanumot. Ez a kiváltságlevél nemcsak megerősítette az Erdélybe betelepült szászok korábbi jogait, hanem egységes szervezetbe is foglalta őket. Ezzel jött létre a Királyföld (fundus regius) néven ismert autonóm terület, amelynek lakói a legszélesebb körű szabadságjogokat élvezhették. Az oklevél legfőbb vívmánya az volt, hogy az összes szász telepet egyetlen közösségbe, egy különleges vármegyébe (universitas) vonta össze. ^{Ref, 280. old.}

A terület közigazgatásának élén a királyi ispán állt, akinek tisztségét ettől kezdve a nagyszebeni bíró töltötte be. Bár a várispán gyakorolta a legfelsőbb felügyeletet, az egyes szász városok és falvak megtarthatták saját önkormányzatukat és bíráskodási jogukat. A közösség politikai erejét mutatta, hogy a szász székek és városok képviselői közös gyűléseket tarthattak, ahol az egész Királyföldre kiterjedő statútumokat alkothattak. A gazdasági önállóság mellett az adózás rendjét is méltányosan szabályozták: a szászok évi adóját 500 kölni márkában rögzítették, amelyet az ispánjuk gyűjtött be. ^{Ref, 280. old.}

Az autonómia fejében a szászok jelentős katonai szolgálattal tartoztak az uralkodónak: belföldi harcok idején 500, míg a király külföldi hadjárataihoz 100 (időnként 50) nehézfegyverzetű lovast kellett kiállítaniuk. Ez a jól felszerelt haderő a magyar királyi sereg egyik legmegbízhatóbb oszlopává vált. Az igazságszolgáltatás terén is zárt egységet alkottak, hiszen minden ügyükben az erdélyi vajda volt a legfőbb felebbezési fórum. Ez a kiváltságrendszer évszázadokra biztosította a szászok megmaradását és Erdély gazdasági virágzását, miközben tovább erősítette a magyar államrendszer sokszínűségét. ^{Ref, 280. old.}

Ugyanebben a levélben, II. András király említette először a románokat, akik mint jobbágyok kaptak földet.

A tatárok betörése Erdélybe

A tatár seregek nem egyetlen tömbben, hanem több különálló oszlopban zúdultak rá a magyar birodalomra. Miközben Batu kán az északkeleti vármegyéket pusztította, egy másik jelentős tatár haderő Kádán vezetésével 1241 áprilisának elején a Barcaságon keresztül betört Erdélybe. A hódítók hamar leverték az ellenállást, és módszeres pusztításba kezdtek. Egymás után dőltek romba a virágzó települések: Nagyszeben, Gyulafehérvár, Radna, Beszterce és Kolozsvár lakosságát válogatás nélkül lemészárolták, a városokat pedig felgyújtották. ^{Ref, 306. old.}

A korabeli krónikák szemléletesen és megrendítően írják le a pusztítás mértékét: a tatárok úgy kutatták át a vidéket az erdőktől a mocsarakig a rejtőzködő lakosok után, mint a hajtókutyák a nyulakat és vadkanokat. A haza „fiai kiomlott vérétől vöröslött”, a hódítók pedig a Maros és a Szamos folyók völgyén nyomultak előre Erdély belseje felé. A menekülők nagy tömege Nagyvárad falai között keresett menedéket, remélve, hogy Szent László király városát meg tudják védeni az ázsiai túlerővel szemben. Ez azonban tragikus kudarccal végződött: a tatárok elsöpörték a védőket, a város elpusztult, és azok akik oda menekültek, életüket vesztették. ^{Ref, 306. old.}

A pusztítás elől sokan a szomszédos országokba menekültek: a déli és erdélyi részeken élő német telepesek közül többen Rácországban kerestek oltalmat. Itt Uros fejedelem szívesen fogadta a menekülteket, sőt, a tartományában végleg megtelepedni akaróknak földet és kedvezményeket is biztosított. A tatárjárás e szakasza során Erdély lakossága jelentősen megcsappant, és évtizedekre visszavetette az országrész fejlődését. ^{Ref, 306–307. old.}