Kán László erdélyi vajda

Kán László erdélyi vajda árulása

I. Károly király uralkodása (1301-1342)

Miután az Árpád-ház leányági leszármazottjaként, a bajor Ottó herceget a hazai rendek jelentős része támogatásáról biztosította és ünnepélyesen megkoronázta, az ifjú király helyzetét a pápapárti erők folyamatosan nehezítették. Tamás esztergomi érsek rafinált tervet eszelt ki az uralkodó tőrbe csalására. Elhitette Ottóval, hogy ha feleségül veszi a roppant hatalmú erdélyi úr, Kán László vajda leányát, akkor Erdély és a vajda tekintélye az ő pártját fogja erősíteni. ^{Ref, 405. old.}

Így Ottó 1306-ban kíséretével együtt Erdélybe utazott, hogy előkészítse a menyegzőt és személyesen is megismerje a keleti országrész viszonyait. Útja során az erdélyi szászok lelkesen és nagy tisztelettel üdvözölték a királyt, aki gyanútlanul lépett be Kán László udvarába. Tamás érsek azpnban, amint a király eltávolodott az ország központjától, azonnal megszegte az addigi fegyverszünetet, visszafoglalta Esztergom várát, és arra ösztönözte László vajdát, hogy fogja el vendégét. ^{Ref, 405. old.}

Kán László fogságba is vetette az uralkodót, elvette tőle a szent koronát, majd megalázó módon kiutasította őt az országból. Ottó lengyel földön keresztül, megtörten menekült vissza Bajorországba, amivel magyarországi uralkodása gyakorlatilag véget ért. Az erőszakos merénylet híre hatalmas felháborodást váltott ki: a felbőszült szászok megrohanták a gyulafehérvári káptalant, és kegyetlen bosszút álltak az egyházmegye papjain, amely tükrözte, hogy a főurak önkénye és a központi hatalom hiánya mekkora káoszba taszította a birodalmat. ^{Ref, 405. old.}

Károly Róbert törvényes királyá választása Pesten

I. Károly király uralkodása (1301-1342)

A Vencellel és Ottóval tett kísérletek után a magyaroknak nem maradt más trónjelöltjük, így a nemzetnek lassan meg kellett barátkoznia az Anjou-házból származó Károly Róberttel. Az ifjú herceg, aki a délvidéki Péterváradon, a bélakuti monostorban nevelkedett, az évek során megtanult magyarul, megismerte az ország viszonyait és vezető embereit. Tamás esztergomi érsek és a főpapság következetes munkájának köszönhetően a közhangulat egyre inkább a javára fordult. Amikor Károly 1308 őszén a pápai legátussal, Gentilis bíborossal Budára érkezett, a magyar urak és a nemesség többsége már kész volt őt uralkodóul elfogadni – de kizárólag a szabad királyválasztás ősi elve alapján. ^{Ref, 407. old.}

A rendek határozottan elutasították azt a pápai törekvést, hogy a Szentszék adományozza a magyar koronát. Gentilis bíboros kénytelen volt engedni a nemzeti akaratnak, és királyválasztó gyűlést hirdetett, amelyet zsinatnak nevezett és 1308. november 27-én Pesten, a Duna-parton álló dömés (domonkos) kolostorban tartottak meg. A gyűlés egyhangúlag Magyarország királyává kiáltotta ki Károly herceget, mint az első szent királyok hamisítatlan törzséből sarjadó fejedelmet. ^{Ref, 407–408. old.}

A törvényes koronázás útjában már csak egyetlen akadály állt: a szent korona az erdélyi vajda, Kán László birtokában volt. Gentilis először maga próbált alkudozni Lászlóval és Csák Mátéval, ám a dörzsölt tartományurak túljártak a pápai követ eszén, kigúnyolták fenyegetéseit, és eszük ágában sem volt kiadni a féltve őrzött kincset. Látva a legátus kudarcát, Károly király a tárgyalások vezetését Tamás esztergomi érsekre bízta, aki sikeresen megoldotta a kényes feladatot: 1310 nyarára jobb belátásra bírta az erdélyi vajdát, aki végül átadta Szent István koronáját. ^{Ref, 408. old.}

Augusztus 20-án Székesfehérváron Tamás érsek a szent koronával ünnepélyesen és minden közjogi előírásnak megfelelően Magyarország királyává avatta I. Károlyt. Az uralkodó ezen az alkalmon valószínűleg megerősítette II. András Aranybulláját is, ami megfelelt a korabeli társadalom elvárásainak, különösen a köznemesség érdekeinek. E szertartás során a választott király végre törvényes, a birodalom megkérdőjelezhetetlen uralkodójává vált, hatalmát azonban csak Gentilis bíboros 1311-beli távozása után gyakorolhatta ténylegesen. ^{Ref, 408–409. old.}

Kán László vajda erdélyi magántartománya

I. Károly király uralkodása (1301-1342)

A 14. század első évtizedében a magyar birodalom sorsa nem a koronás uralkodók, hanem az elhatalmasodott főurak kénye-kedve szerint alakult. A központi hatalom teljes hiánya miatt a királyi felségjogok és jövedelmek a tartományurak kezébe kerültek, az ország pedig szétesett önálló kiskirályságokra. A Felvidéken Csák Máté, a Dunántúlon a Kőszeghyek, Erdélyben Kán László vajda, míg a Tiszántúlon és az északkeleti vármegyékben a Borsák, az Abák és az Ákosok uralkodtak korlátlan hatalommal, teljesen veszélybe sodorva az állam egységét. ^{Ref, 410. old.}

Kán László erdélyi vajda Déván rendezte be fényes udvarát, és bár hatalmát még III. András királytól kapta, hamarosan Erdély kormányzását valóságos családi vállalkozássá formálta: rokona, Péter gyulafehérvári püspök segítségével saját embereit ültette a legfőbb tisztségekbe. A püspök unokaöccse, Fogas Péter lett a székely ispán, míg testvére, Fogas Mihály a gyulafehérvári székeskáptalan prépostja. Péter püspök halála után a vajda nyers erőszakkal kényszerítette a kanonokokat, hogy saját fiát, Lászlót válasszák meg püspöknek, bár ezt a törvénytelen választást utóbb megsemmisítették. ^{Ref, 411. old.}

László kezében összpontosult az orszagrész szinte teljes gazdasági és katonai ereje: ő ellenőrizte a besztercei, szebeni és székely ispánságokat, valamint Dés, Kolozsvár és Szék városát, sőt a gazdag radnai ezüstbányákat is. Számos nemes birtokát elkobozta, ám a többi főúrral ellentétben ügyelt arra, hogy a köznépet ne sanyargassa, sőt igyekezett megkedveltetni velük magát. A királyi hatalmat teljesen semmibe vette, Erdélyre mint saját területére tekintett, és gátlástalanul kihasználta a trónkövetelők harcát. Tőrbe csalta a bajor Ottót, és bár a szent koronát végül átadta I. Károlynak, a koronázás után sem volt hajlandó alávetni magát az új uralkodónak. ^{Ref, 411. old.}

Három széket elszakított Királyföldtől, a szebeni polgárokat pedig megfosztotta a királyi kiváltságokon alapuló önkormányzatuktól. A tizedfizetés körüli vitákban az egyház oldalára állt a szászokkal szemben, amely ellentétet szított a magyarok és a szászok között. Önálló külpolitikát is folytatott: lányát Milutin István szerb király fiához adta feleségül, ami a magyar állam érdekeivel ellentétben a rácok elszakadási törekvéseit erősítette. Kán László uralma így hosszú időre meghatározta a birodalom keleti és déli határainak sorsát, kárt okozva az ország egységének. ^{Ref, 411. old.}

Károly király szövetsége a köznemességgel és a néppel

I. Károly király uralkodása (1301-1342)

A szent korona megszerzése után az ifjú I. Károly király szinte reménytelen helyzetben találta magát. A magyar birodalmat feldaraboló hatalmas bárók Szent István palástján igyekeztek megosztozni. A tíz éve az országban élő uralkodó azonban alaposan kiismerte alattvalóit: tudta, hogy a néptömegekben és a kisebb birtokosokban mélyen él a vágy az államegység és a biztonságot nyújtó erős királyi hatalom iránt. Így a nagybirtokosok ellenében az elnyomott alsóbb néprétegekre, a városi polgárságra és a vármegyei köznemességre támaszkodott, akik lelkesen csatlakoztak zászlaihoz a belső rend és a vagyonbiztonság helyreállítása érdekében. Különösen a déli vármegyék köznemessége sorakozott fel mellette olyan erővel, hogy környezetükben a nagybirtokosokat is a király pártjára kényszerítették. Ezért a király a székhelyét is Temesvárra tette át. ^{Ref, 415. old.}

A nemzet nem csalódott az új uralkodóban, aki vitéz katonának, bátor hadvezérnek és kiváló szervezőnek bizonyult. Károly király vaskézzel látott hozzá a zűrzavar és az önkény megfékezéséhez: vitézségével és alkotó munkájával a közrend és az államegység apostolává vált. Bár küzdelmei során élete minduntalan veszélyben forgott, nem volt vérszomjas természet. A bűnbocsánatot és kegyelmet készséggel megadta a behódolóknak, ám a helyzet brutalitása rákényszerítette, hogy kemény eszközökkel mentse meg a szakadék szélén álló birodalmat. ^{Ref, 415. old.}

Az ország egyesítése és a belső rend helyreállítása

I. Károly király uralkodása (1301-1342)

Az 1311-ben kirobbant nyílt küzdelemben Csák Máté magyar főúr és szövetségesei gátlástalanul pusztították az országot, még Visegrádot és a királyi udvar környezetét is megtámadva, az Aba Amadé fiai pedig felrúgták a királlyal kötött korábbi megállapodást, és feldúlták Sárospatakot, kifosztva a királyi várat és a környékbeli egyházi javakat. Károly király 1312 tavaszán személyesen indult hadba az Abák ellen. A döntő ütközetre 1312. június 15-én, Kassa közelében, a Rozgony melletti Hernád-völgyben került sor. A középkor egyik legvéresebb és legelkeseredettebb csatájában a királyi sereg a polgárok és nemesek hősies támogatásával megsemmisítő vereséget mért a lázadókra. ^{Ref, 416. old.}

Károly a diadal után azonnal helyreállította a királyi tekintélyt Abaúj, Zemplén és Sáros vármegyékben, visszavéve a bitorlóktól az elragadott királyi birtokokat és jövedelmeket. E győzelem nemcsak az északkeleti országrész felszabadítását jelentette, hanem lélektani fordulópontot is hozott: bebizonyította, hogy a király a nép támogatásával képes legyőzni a leghatalmasabb bárókat is, megnyitva ezzel az utat a magyar birodalom egységének teljes helyreállítása előtt. ^{Ref, 416. old.}

A Felvidék mellett a Dunántúlon és a Tiszántúlon is elhúzódó küzdelmeket kellett vívni a belső rend helyreállításáért. A Dunántúlon a Kőszegiek Ausztriára támaszkodva robbantottak ki felkelést, amelynek leverése több mint tíz évig tartott. A királyi sereg végül 1327-re kényszerítette Kőszegi Jánost várainak átadására és a királyi hatalom elismerésére. ^{Ref, 417. old.}

Közben a Tiszántúlon, Kán László erdélyi vajda biztatására, újabb veszedelmes lázadás tört ki a volt nádor, Borsa Kopasz Jakab vezetésével. A Borsa nemzetség Körösszeg, Adorján és Sólyomkő várára támaszkodva el akarta mozdítani Károlyt a trónról, hogy helyére egy lengyel-halicsi herceget ültessen. Károly király 1317-ben Debrecen közelében döntő vereséget mért a lázadókra. A királyi csapatok ezután gyors egymásutánban vették be Adorján és Sólyomkő várát, magát Borsa Kopasz Jakabot pedig elfogták. Az uralkodó nem végeztette ki a lázadó főurat, de teljes vagyonelkobzással sújtotta, amivel az egykor hatalmas Borsa nemzetség végleg elveszítette politikai erejét. ^{Ref, 417. old.}

A tiszántúli és dunántúli felkelések leverésével párhuzamosan I. Károlynak Erdélyben is le kellett számolnia az önálló hatalmat kiépítő Kán László vajdával. Az ellene indított küzdelem hosszú és véres háborúvá terebélyesedett, amely egészen 1329-ig elhúzódott. A harcok folyamán maga Kán László meghalt, fiai pedig a csatatéren estek el, vagy Rácországba menekültek, így a vajda nemzetségének hatalma végleg összeomlott. Ezzel a győzelemmel I. Károly király Erdélyt is teljes egészében alávetette a központi hatalomnak, ezáltal megteremtve a magyar birodalom egységét. ^{Ref, 418. old.}