I. Károly magyar király (Károly Róbert)

VIII. Bonifác pápa trónra lépésével a magyar birodalom sorsa új, válságos fordulatot vett. A rendkívül nagyratörő egyházfő szilárdan hitt abban, hogy ő a világi uralkodók legfőbb bírája, és Magyarországot régi és tudvalevő okoknál fogva a Szentszék hűbéresének tekintette. Ebből a meggyőződésből kiindulva Bonifác minden diplomáciai és egyházi eszközt bevetett, hogy az Árpád-ház utolsó sarja, III. András magyar király helyére a nápolyi Anjou-házat ültesse. A pápai udvar és a nápolyi királyi udvar között szoros összefogás jött létre, amelynek motorja Mária nápolyi királyné, V. István lánya volt, aki fáradhatatlanul dolgozott unokája, az ifjú Károly Róbert trónigényének elismertetésén. ^{Ref, 361. old.}

A diplomáciai játszma döntő lépése az 1297-ben megkötött egyezség volt a pápa és a nápolyi udvar között. Ebben elhárították azt a veszélyt, hogy a nápolyi és a magyar korona egy kézben egyesüljön – amitől a Szentszék és Velence is tartott –, és rögzítették, hogy Károly Róberté lesz a magyar trón, öccse pedig a nápolyit örökli. Ezután Bonifác pápa valóságos háborút hirdetett András ellen, akit sohasem ismert el törvényes királynak. Követei Magyarországon is megkezdték az aknamunkát, igyekezve elszigetelni az uralkodót és maguk mellé állítani a lázongó főurakat. ^{Ref, 361–362. old.}

A magyar állam önállóságát védelmező erők számára a legsúlyosabb csapást Ladomér esztergomi érsek 1298 elején bekövetkezett halála jelentette. III. András így elveszítette legfőbb támaszát, a pápa pedig azonnal kihasználta a helyzetet: a megüresedett érseki székbe saját emberét, Bicskei Gergelyt ültette, teljesen megkerülve a káptalan választójogát. Az új érsek, aki korábban a király híve volt, Rómából visszatérve nyíltan az uralkodó ellen fordult, és az Anjouk pártjának élére állt. A magyar püspöki kart azonban nem lehetett a királyához való hűségében megtántorítani: Péter erdélyi püspököt az egyházból való kiátkozás sem félemlítette meg; Benedek váradi püspök jószágait hasztalan dúlták a szomszéd urak, úgyis királya zászlaját lobogtatta. E fordulat viszont végleg megbontotta a magyar főpapság egységét, és olyan belpolitikai káoszt idézett elő, amelyben a király tehetetlenül nézte az főurak uralmának kiteljesedését. ^{Ref, 362–363. old.}

Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András élete végéig emberfeletti küzdelmet folytatott a magyar birodalom egységének megőrzéséért, ám a belső és külső nyomás végül felőrölte erejét. Az urak önkénye, különösen a hatalmas Csák Máté nyílt ellenszegülése, aki még a királyi rendeleteket is semmibe vette, folyamatos bizonytalanságban tartotta az országot. A helyzetet tovább súlyosbította VIII. Bonifác pápa beavatkozása, aki 1300 augusztusában fegyveres kísérettel küldte Magyarországra az Anjou-házi trónkövetelőt, a gyermek Károlyt. ^{Ref, 364. old.}

Az uralkodót a politikai válság közepette súlyos magánéleti tragédia is érte: 1300 végén elhunyt édesanyja, Morosini Tomazina, aki addig fia legfőbb támasza és tanácsadója volt. A magára maradt, megtört király hamarosan maga is betegágyba került, és 1301. január 14-én éjfél körül Budán befejezte hányatott életét. Halálával végleg megszakadt az Árpádok férfiága, és elszállt a remény a dinasztia folytonosságára. Egyetlen lánya, Erzsébet hercegnő és özvegye, Ágnes királyné később Svájcba költöztek, ahol mindketten vallásos áhítatban, apácaként élték le életük hátralévő részét. ^{Ref, 364. old.}

III. András halála mély gyászba borította a nemzetet, hiszen mindenki érezte, hogy egy dicsőséges korszak ért véget, és az ország beláthatatlan bizonytalanság elé néz. Egy korabeli okirat megható szavai szerint az utolsó aranyág tört le arról a fáról, amely Szent István, az első magyar király véréből sarjadt. A főpapok és a nemesség egyaránt megsiratták elhunyt uralkodójukat, felismerve, hogy az Árpád-ház kihalásával nemcsak egy dinasztia távozott, hanem az az ősi kapocs is elszakadt, amely négyszáz éven át összetartotta a magyar birodalmat. ^{Ref, 365. old.}