Élete
IV. László halála után a külföldi hatalmak – a nápolyi udvar, a pápa és Habsburg Rudolf – is bejelentették igényüket a koronára. Ebben a feszült légkörben a magyarság meglepő egyetértéssel sorakozott fel a Velencéből hazahívott, 25 éves András herceg mögé. A nemzet az Árpádok dicső családja iránti hálából és a külföldi trónkövetelők elhárítása érdekében ültette őt a trónra. Ref, 355. old.
Az új király pártjának élén a férfias és hazafias Ladomér érsek állt, akinek vezetésével a főpapok és a nemesek tömegei mellett még a Kőszegiek is az uralkodó mellé álltak. III. András hányatott ifjúkort tudhatott maga mögött: apja, Estei István (II. András utószülött fia) Itáliában élt, anyja pedig a velencei előkelő családból származó Morosini Tomazina volt. A herceg Bécsben, Albert osztrák herceg udvarában élt rendőri felügyelet alatt, amikor a magyarok hívó szavára két magyar szerzetes kíséretében, álruhában Magyarországra sietett, ahol 1290. július 13-án megkoronázták. Ref, 355–356. old.
Bár III. András idegen környezetben nőtt fel, szíve magyar volt és lelkesen dobogott népéért. Megnyerő modora, nemes érzései és igazságossága hamar népszerűvé tette. Első intézkedései között esküvel fogadta az igazság helyreállítását, majd Óbudán országgyűlést tartott a közbiztonság megerősítése érdekében. Hogy az Árpádok családjának fennmaradását biztosítsa, feleségül vette a szép és eszes kujáviai Fenenna királynét, és bejárta az országot, hogy személyesen ismerkedjen meg a viszonyokkal és alattvalói óhajaival. Ref, 356–357. old.
Helyzetét azonban súlyos nemzetközi konfliktusok nehezítették, hiszen sem a nápolyi udvar, sem a pápa nem ismerte el őt törvényesnek. Habsburg Rudolf német király a birodalom hűbéresének nyilvánította Magyarországot, és fiának, Albertnek adományozta, míg a pápa Martell Károly nápolyi herceget nevezte meg trónörökösnek. Bár a magyarok a császár és a pápa igényeit egyaránt elutasították, a Szentszék államfelforgató törekvései és Martell Károly trónigénye végig beárnyékolták az utolsó Árpád-házi király küzdelmes uralkodását. Ref, 357. old.
III. András uralkodásának első éveit a pápai udvarral való feszült viszony és az ország önállóságáért folytatott harc határozta meg. IV. Miklós pápa követe megpróbálta elszigetelni a királyt, és még a hatalmas Kőszegi Iván magyar urat is a maga oldalára állította. A magyar főpapság azonban a férfias és hazafias Ladomér érsek vezetésével határozottan kiállt az ország önállósága mellett: visszautasították a Szentszék trónigényét, Ivánt pedig egyházi átokkal sújtották. A király, miután a belső rendet némileg helyreállította, Ausztria ellen indult, hogy visszaszerezze az elragadott határszéli területeket. 1291 júliusában végigpusztította Bécs környékét, majd augusztusban Köpcsénynél békét kötött Albert osztrák herceggel, aki ígéretet tett a hódítások visszaadására. Ref, 358. old.
A Kőszegiek azonban, amint újra birtokba vették váraikat, a nápolyi udvar felé fordultak, és Martell Károly trónigényét támogatták. 1292 elején Mária nápolyi királyné hálából Sopront és Vas vármegyét is Kőszegi Ivánnak adományozta. 1292 augusztusában Iván Ivanics váránál tőrbe csalta és fogságba ejtette a hazafelé tartó királyt. III. András csak három hónap múlva szabadult ki, ezalatt azonban az országban elszabadult a pokol. A Felvidéken Csák Máté hatalmas magánhadsereget szervezett, és nemcsak a rivális nemzetségeket, hanem az egyházi javakat is kíméletlenül fosztogatta. András senkire sem számíthatott. Bár Borsa Lóránd erdélyi vajdát és testvérét, Kopasz Jakabot kegyeivel halmozta el, és a legelőkelőbb tisztségekbe juttatta őket, a vajda testvéreivel együtt fegyvert fogott és a váradi püspökség területét feldúlta. A király ellenük vonult, és bár 1294-ben elfoglalta Adorján várát, az árulókat nem tudta érdemben megfenyíteni. Ref, 358–360. old.
A helyzetet tovább súlyosbította VIII. Bonifác pápa, aki hűbéresének nyilvánította a magyar birodalmat, és minden eszközzel az Anjouk trónfoglalását készítette elő. A dinasztia jövőjét végül Fenenna királyné 1295-ös halála pecsételte meg. III. András ezután politikai kényszerből Albert osztrák herceg lányát, Ágnest vette feleségül, aki viszont aszkéta életmódot élt. Ref, 360. old.
VIII. Bonifác pápa trónra lépésével a magyar birodalom sorsa új, válságos fordulatot vett. A rendkívül nagyratörő egyházfő szilárdan hitt abban, hogy ő a világi uralkodók legfőbb bírája, és Magyarországot régi és tudvalevő okoknál fogva a Szentszék hűbéresének tekintette. Ebből a meggyőződésből kiindulva Bonifác minden diplomáciai és egyházi eszközt bevetett, hogy az Árpád-ház utolsó sarja, III. András magyar király helyére a nápolyi Anjou-házat ültesse. A pápai udvar és a nápolyi királyi udvar között szoros összefogás jött létre, amelynek motorja Mária nápolyi királyné, V. István lánya volt, aki fáradhatatlanul dolgozott unokája, az ifjú Károly Róbert trónigényének elismertetésén. Ref, 361. old.
A diplomáciai játszma döntő lépése az 1297-ben megkötött egyezség volt a pápa és a nápolyi udvar között. Ebben elhárították azt a veszélyt, hogy a nápolyi és a magyar korona egy kézben egyesüljön – amitől a Szentszék és Velence is tartott –, és rögzítették, hogy Károly Róberté lesz a magyar trón, öccse pedig a nápolyit örökli. Ezután Bonifác pápa valóságos háborút hirdetett András ellen, akit sohasem ismert el törvényes királynak. Követei Magyarországon is megkezdték az aknamunkát, igyekezve elszigetelni az uralkodót és maguk mellé állítani a lázongó főurakat. Ref, 361–362. old.
A magyar állam önállóságát védelmező erők számára a legsúlyosabb csapást Ladomér esztergomi érsek 1298 elején bekövetkezett halála jelentette. III. András így elveszítette legfőbb támaszát, a pápa pedig azonnal kihasználta a helyzetet: a megüresedett érseki székbe saját emberét, Bicskei Gergelyt ültette, teljesen megkerülve a káptalan választójogát. Az új érsek, aki korábban a király híve volt, Rómából visszatérve nyíltan az uralkodó ellen fordult, és az Anjouk pártjának élére állt. A magyar püspöki kart azonban nem lehetett a királyához való hűségében megtántorítani: Péter erdélyi püspököt az egyházból való kiátkozás sem félemlítette meg; Benedek váradi püspök jószágait hasztalan dúlták a szomszéd urak, úgyis királya zászlaját lobogtatta. E fordulat viszont végleg megbontotta a magyar főpapság egységét, és olyan belpolitikai káoszt idézett elő, amelyben a király tehetetlenül nézte az főurak uralmának kiteljesedését. Ref, 362–363. old.
Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András élete végéig emberfeletti küzdelmet folytatott a magyar birodalom egységének megőrzéséért, ám a belső és külső nyomás végül felőrölte erejét. Az urak önkénye, különösen a hatalmas Csák Máté nyílt ellenszegülése, aki még a királyi rendeleteket is semmibe vette, folyamatos bizonytalanságban tartotta az országot. A helyzetet tovább súlyosbította VIII. Bonifác pápa beavatkozása, aki 1300 augusztusában fegyveres kísérettel küldte Magyarországra az Anjou-házi trónkövetelőt, a gyermek Károlyt. Ref, 364. old.
Az uralkodót a politikai válság közepette súlyos magánéleti tragédia is érte: 1300 végén elhunyt édesanyja, Morosini Tomazina, aki addig fia legfőbb támasza és tanácsadója volt. A magára maradt, megtört király hamarosan maga is betegágyba került, és 1301. január 14-én éjfél körül Budán befejezte hányatott életét. Halálával végleg megszakadt az Árpádok férfiága, és elszállt a remény a dinasztia folytonosságára. Egyetlen lánya, Erzsébet hercegnő és özvegye, Ágnes királyné később Svájcba költöztek, ahol mindketten vallásos áhítatban, apácaként élték le életük hátralévő részét. Ref, 364. old.
III. András halála mély gyászba borította a nemzetet, hiszen mindenki érezte, hogy egy dicsőséges korszak ért véget, és az ország beláthatatlan bizonytalanság elé néz. Egy korabeli okirat megható szavai szerint az utolsó aranyág tört le arról a fáról, amely Szent István, az első magyar király véréből sarjadt. A főpapok és a nemesség egyaránt megsiratták elhunyt uralkodójukat, felismerve, hogy az Árpád-ház kihalásával nemcsak egy dinasztia távozott, hanem az az ősi kapocs is elszakadt, amely négyszáz éven át összetartotta a magyar birodalmat. Ref, 365. old.
