IV. László magyar király

1272 nyarán V. István király a déli országrészeket járta fiával, a tízéves László trónörökössel, amikor június 24-én Bihács városában a hatalmas Joakim szlavón bán, a Gutkeled nemzetség tagja elrabolta a gyermeket, és titokban Kapronca várába hurcolta. Az király azonnal a rabló nyomába eredt és elkezdte a vár ostromát, ám a falakat nem tudta ledönteni, és végül kénytelen volt fiát gonosz kezekben hagyni. ^{Ref, 332–333. old.}

A kudarc és a tehetetlenség teljesen megtörte a királyt, aki elkeseredve sietett haza, hogy nagyobb hadat gyűjtsön a lázadók ellen. V. István azonban már nem érte meg a csatát: a bánat betegágyba döntötte, és augusztus 6-án meghalt. Halála után sötét pletykák kaptak szárnyra, amelyek azzal gyanúsították az özvegy Kun Erzsébet királynét, hogy tudtával rabolták el a gyermekét, sőt talán még a férje meggyilkolásában is része volt. Ezeket a vádakat azonban alapjaiban cáfolja, hogy az összeesküvők őt is megrohanták, és csak hűséges vitéze, a Csák nembeli Domokos védelmezte meg az életét a véres tusában. ^{Ref, 333. old.}

A válságos helyzetben Erzsébet királyné bámulatos erélyről tett tanúbizonyságot. Gyorsan pártot szervezett fia jogainak védelmére, és olyan határozottan lépett fel, hogy a rabló Joakim bán kénytelen volt meghódolni előtte. A trónörököst Székesfehérvárra vitte, ahol szeptember 3-án ünnepélyesen megkoronázták. Az ifjú király, IV. László kiskorúsága miatt még nem vehette át a birodalom irányítását, így a kormányzás az anyakirálynéra hárult, aki régensként vezette az országot. ^{Ref, 333. old.}

V. István váratlan halála után a magyar birodalom a feudális széttagoltság sötét korszakába süllyedt. A gyermek IV. László király trónra kerülése után az őt elrabló Joakim szlavón bán nemhogy büntetést nem kapott, hanem megtarthatta méltóságát, sőt híveit juttatta a legfőbb állami tisztségekbe. Ez azonban kiváltotta személyes ellenségei, a kegyvesztett Monoszló nembeli Egyed pozsonyi ispán és testvére, Gergely haragját, akik fegyvert fogtak, és Pozsony várát a szomszédos erősségekkel együtt II. Ottokár cseh királynak ajánlották fel. ^{Ref, 334. old.}

A belső káoszt tovább fokozta Kőszegi Henrik bán és Joakim összefogása. Kun Erzsébet anyakirálynő titkos szövetséget alakított ellenük bizalmas híve, a Kán-nembeli Miklós erdélyi nagyprépost segítségével, akit a káptalan ellenállása dacára, erőszakkal ültettek az esztergomi érseki székbe. A hatalmi harc végül Joakim, Henrik és Egyed triumvirátusának győzelmével zárult, akik az állam tényleges uraivá váltak. ^{Ref, 334. old.}

Az urak önző vetélkedése az ország külső ellenségeinek, különösen a cseheknek kedvezett, akik ismételten magyar földre törtek, és elfoglalták Győr várát, valamint árulás révén Sopront is. A belső viszály tetőpontján Henrik és Joakim megszállták Budát, fogságba ejtették a királynét és a kis Lászlót, sőt már az uralkodó trónfosztását tervezték öccse, a nyolcéves Endre javára. A válságos helyzetben Csák Péter vezetésével indult ellencsapás, aki a somlyai hegy közelében döntő vereséget mért a lázadókra. Bár Henrik bán elesett a csatában, fiai a legidősebb, Iván vezetésével folytatták az ellenállást, és végül ismét Joakim és pártja kerekedett felül. A mellőzött bárók nem nyugodtak bele a vereségbe, és Székesfehérvárnál újabb kísérletet tettek a király személyének hatalmukba kerítésére. ^{Ref, 335. old.}

1277 elején a gyulafehérvári káptalan tizedszedés körüli önkényeskedései lázadásra ösztönözték a királyföldi szász lakosságot. A felbőszült szászok az ispánjuk vezetésével 1277. február 21-én, egy vasárnapi napon rohanták meg a várost. A támadók felgyújtották a templomot és irgalmatlanul feldúlták a várost. A Gyulafehérváron tartózkodó teljes vendégnép elpusztult. ^{Ref, 338. old.}

A pusztítás mértéke óriási volt: a székesegyház több mint tíz éven keresztül romokban hevert, és a környékbeli püspöki birtokok is súlyos károkat szenvedtek. A véres események hírére a már nagykorú és önálló uralkodó, IV. László magyar király Erdélybe sietett, hogy erélyes fellépésével lecsendesítse a kedélyeket és visszaállítsa a rendet. ^{Ref, 338. old.}

1276-ban Habsburg Rudolfot német királlyá választották, ami alapjaiban írta át a közép-európai erőviszonyokat. II. Ottokár cseh király nem ismerte el az új uralkodót, és továbbra is megszállva tartotta az osztrák hercegségeket, valamint az elragadott magyar területeket. E feszült helyzetben az ifjú IV. László király a németekkel való szövetség mellett döntött, amit családi szálakkal is megerősítettek: Rudolf lányát, Clementinát eljegyezték a király öccsével, Endre herceggel. ^{Ref, 337–338. old.}

A magyar-német szövetség ellensúlyozására Ottokár egy hatalmas szláv-morva-lengyel koalíciót szervezett, amellyel nem titkoltan a magyar birodalom függetlenségét akarta felszámolni. IV. László dolgát a folyamatos belső villongások nehezítették, de a magyar király Rudolf Kelj fel édes fiam! segélykiáltására 1278 augusztusában a határ felé indult. Seregének gerincét a vitéz kun lovasság és a köznemesség alkotta. Rudolf ekkorra már rendkívül szorult helyzetbe került, hiszen német alattvalói cserbenhagyták, így sorsa a magyar fegyverektől függött. ^{Ref, 338–339. old.}

A döntő összecsapás 1278. augusztus 26-án, egy pénteki napon zajlott le a Morva-mezőn, Dürnkrut és Stillfried városa között. Rudolf császár mindössze kétezer katonát tudott kiállítani, így a magyarok húszezres serege jelentette a sereg valódi erejét. A harcot délelőtt kilenckor a magyarok indították meg. Bár a csata kimenetele sokáig kétséges volt, és még Rudolf élete is veszélybe került, a magyar lovasság kitartása és egy jól időzített hátbatámadás végül megtörte a cseh sereg ellenállását, és Ottokár a csatatéren életét vesztette. ^{Ref, 340. old.}

A morvamezei diadal után országos hálaünnepeket tartottak, a zsákmányból pedig IV. László templomot és kolostort építtetett a ferenceseknek Pozsonyban. Az ellenségtől elvett zászlókat és fegyvereket a székesfehérvári főtemplom falaira függesztették ki a győzelem örök emlékéül. A magyar haderő sikeresen visszavette a cseh kézen lévő nyugati területeket, helyreállítva a határok épségét. Bár a szövetség Rudolf számára is biztosította az osztrák hercegségek birtoklását, a Habsburgok felemelkedése hosszú távon újabb fenyegetést jelentett a magyar államra, hiszen ők is hamarosan igényt formáltak az Árpádok koronájára. ^{Ref, 340–341. old.}

A morvamezei, cseh király fölött aratott diadal után Magyarországon visszaállt a feudális zúrzavar. Azok a vitézek, akik oroszlán-módra harcoltak a csehekkel, hazatérve nem ismertek fegyelmet. A közbiztonság megrendült. Rablók, fosztogatók állták el az utakat, és a hatalmas urak vad szenvedéllyel pusztították egymás falvait, udvarházait, gyilkolták egymás embereit. Semmi sem volt szent számukra. Az egyik a Székelyhíd melletti egyedi monostorból kiűzte a barátokat, az egész épületet lebonttatta, és a közeli Diószegre hordatta, ahol várat épített belőle. Azonban IV. László magyar király a vaskezű nádor, Csák Máté segítségével erőteljesen fáradozott a belső rend helyreállításán. ^{Ref, 341. old.}

Fülöp fermói püspök 1279 elején érkezett meg Budára pápai legátusként, és fellépése azonnal pattanásig feszült helyzetet teremtett a magyar birodalomban. A Szentszék követe nem csupán az elmaradt egyházi adók beszedésére kapott megbízatást, hanem a kun kérdés végleges rendezésére is. Fülöp már az országba lépésekor önkényesen avatkozott be a hazai egyházszervezetbe, és a király legfőbb politikai ellenfeleit, a lázadó Kőszegieket tette meg bizalmas tanácsadóivá. Az ifjú IV. László király és a magyar papság is joggal tartott a követ érkezésétől, aki hamarosan igazi diktátorként kezdett viselkedni, bitorolva az uralkodói felségjogokat. ^{Ref, 344–345. old.}

A legátus támadásainak középpontjába a kunok kerültek, akiknek nomád szokásait és öltözködését Fülöp a pogányság megnyilvánulásának tekintette. Különösen a fejek leborotválása váltott ki belőle mély megbotránkozást, mivel ezt az egyház a gonosztevők jelének tartotta. A követ nyomására a királynak az oltárnál, feszületre tett kézzel kellett megesküdnie, hogy szakít a kun divattal, és keresztény módon fog ruházkodni. Bár a kunok vezetői együttműködőnek mutatkoztak, és maguk kérték megbízottak kiküldését a keresztelkedésük ellenőrzésére, Fülöp erőszakosan és minden tapintatot mellőzve lépett fel ellenük. 1279 júliusában Tétényben országos gyűlést hívtak össze, ahol elfogadták a kunok letelepedéséről szóló törvényeket. A határozatok értelmében a kunoknak a Duna–Tisza közén, valamint a Maros és a Temes vidékén levő falvakba kellett költözniük. A törvény kimondta, hogy keresztény életet kell élniük, ugyanakkor biztosította birtokaik zavartalan használatát. Bár a tétényi határozatok elvezethettek volna a nyugalomhoz, a legátus türelmetlensége és a király személye elleni durva támadásai hamarosan újabb fegyveres konfliktusokhoz és belpolitikai káoszhoz vezettek. ^{Ref, 345-347. old.}

A tétényi határozatok végrehajtása még a modern államgépezet számára is évekig tartó feladat lett volna. Bár IV. László király biztosította a szentszéki követet a tétényi rendelet betartásáról, Fülöp pápai legátus türelmetlensége hamarosan pattanásig feszítette a húrt. Amikor László megpróbálta megakadályozni a főpapság budai zsinatát, majd megvonta tőlük az élelmezést, Fülöp nem habozott: egyházi átokkal sújtotta a királyt, és az egész országot interdictum, azaz vallási tilalom alá vetette. ^{Ref, 348. old.}

A helyzetet tovább mérgesítette László egyik bizalmas hívének, Miklós erdélyi nagyprépostnak a halála. Bár a prépost keresztény módon távozott az élők sorából, a bosszúszomjas legátus megtagadta tőle a tisztes temetést, és csak a bélpoklosok temetőjében akart helyet adni neki Esztergomban. Sőt, a követ emberei arra buzdították a tömeget, hogy kövezzék meg az elhunyt holttestét, ha bűnbocsánatot akarnak nyerni. A nép végül valóságos kőhalmot emelt a prépost teteme fölé, ami olyan mély felháborodást váltott ki a királyból, hogy 1280 januárjában elrendelte Fülöp elfogatását, és a kunok őrizetére bízta a gőgös főpapot. ^{Ref, 348–349. old.}

A legátus fogságba vetése azonban a főuraknak kedvezett, akik az egyház védelmezőiként léptek fel. Az Aba nembeli Finta erdélyi vajda csellel hatalmába kerítette a királyt, és átadta őt a Borsa nembeli Lőrincnek. A birodalmat a teljes káosz fenyegette, ám Kun Erzsébet anyakirályné határozott közbelépésével sikerült elsimítani a válságot: a felek kölcsönösen szabadon bocsátották foglyaikat, és 1280 tavaszán látszólagos béke köttetett. A nyugalom azonban tiszavirág-életűnek bizonyult, mivel a legátus bosszúból tovább uszította a közvéleményt a kunok ellen, ami végül az 1282-es hódmezői csatához és a királyi hatalom végleges meggyengüléséhez vezetett. ^{Ref, 349. old.}

1285 elején a Magyar Birodalmat ismét közvetlen veszély fenyegette: a tatár hadak Halics és Ladomér felől áttörtek a határon. Bár a támadó sereg létszáma elmaradt a korábbi nagy invázióétól, a lakosság körében így is óriási rémületet keltett a hírük, és a nép egészen a Pest alatti területekig menekült a pusztítás elől. IV. László király Európa-szerte segítségért folyamodott, de sem a pápa, sem a bizánci császár nem nyújtott támogatást. Az egyetlen külső segítséget a Balkánról érkező néhány ezer oláh zsoldos jelentette, akik csatlakoztak a magyar véderőhöz. ^{Ref, 350. old.}

Az ország védelmét a vitéz Aba Amadé nádor irányította, aki elszántan és nagy hadvezéri tehetséggel vette fel a harcot a hódítókkal. A magyar haderő a hegyek sűrűjében és a szorosokban több alkalommal is súlyos vereséget mért a tatárokra. A védők dolgát segítette a rendkívül esős időjárás is: a hirtelen támadt záporok és árvizek végleg megbénították az ellenség mozgását, és siettették a pusztulásukat. Diadala jeléül a nádor egymás után küldte el a levágott tatár vezérek fejeit a királyi udvarba, a számos foglyot pedig az uralkodó a saját szolgálatába fogadta, hogy pótolja a megfogyatkozott katonai létszámot. ^{Ref, 350. old.}

A zsákmánytól rogyadozó tatár sereg Erdélyen keresztül vonult vissza, azonban az akkori vajda, Borsa Lóránd, úgy szétverte őket, hogy még a gyors tatár lovasok is fogságba estek. Ez az eset jó példa arra, hogy néha az erdélyi vajda erősebb volt magánál a magyar uralkodónál.

A tatárvész elhárítása után IV. László a segédcsapatként harcoló oláhságot Máramaros lakatlan bércei és erdőségei között telepítette le. Az új lakók jelentős kiváltságokat kaptak: az uralkodó biztosította nekik a görög (ortodox) hitük szabad gyakorlását, és saját vezetőjük, a vajda hatósága alatt maradhattak. Bár a külső ellenséget sikerült megtörni, a királyi hatalomnak hamarosan ismét az önfejű főurakkal és azok rablótanyaként szolgáló lovagváraival kellett szembenéznie. ^{Ref, 350–351. old.}

IV. László király uralkodásának utolsó éveit a teljes politikai elszigeteltség és a belső rend felbomlása jellemezte. Ellenségei, élükön a hatalmaskodó bárókkal, folyamatosan rágalmazták őt a pápai udvarban, azt állítva, hogy az uralkodó elfordult a kereszténységtől, és pogány módra, kun társaságában él. Bár a Szentszék eleinte kételkedett ezekben a hírekben, IV. Miklós pápa végül hitelt adott a vádaknak, és 1290 tavaszán keresztes hadjáratot hirdetett a király ellen, hogy a trónra a nápolyi Martell Károlyt ültesse. A magyar birodalom ekkorra már a polgárháború martalékává vált, és olyan hatalmas urak, mint a Borsa-nembeli Lóránd erdélyi vajda, nyíltan megtagadták az engedelmességet. ^{Ref, 352. old.}

A király 1289 végén a kunok közé menekült védelemért. December 25-én utolsó felhívást intézett híveihez, a köznemességhez és a hűséges kunokhoz, hogy gyülekezzenek körösszegi táborában. László bízott abban, hogy ezen a vidéken új haderőt gyűjthet az urak ellen, ám az árulás éppen a legszűkebb környezetében érte. A lázadó Lóránd vajda testvére, a körösszegi vár ura, Kopasz Jakab titokban felbérelte László bizalmas kun katonáit az uralkodó meggyilkolására. ^{Ref, 352–353. old.}

1290. július 10-én éjjel az orgyilkosok váratlanul rontottak be a király sátrába, és kioltották a 28 éves ifjú életét. A tragédia híre mély fájdalmat keltett a nép körében, és még az urak egy részében is megszólalt a lelkiismeret, akik végül összefogdosták és kivégezték a gyilkosokat. Bár a későbbi krónikások gyakran sötét színekkel festették le alakját, IV. László szívén viselte az ország sorsát, törekedett a központi hatalom megerősítésére a köznemesség támogatásával, és ő volt az első király, aki az összes vármegyét országos gyűlésre hívta össze. László halála egyben egy korszak végét is jelentette, hiszen vele az Árpádok büszke törzse a férfiágon való kihalás szélére sodródott. ^{Ref, 353–354. old.}