Élete
IV. László király uralkodásának utolsó éveit a teljes politikai elszigeteltség és a belső rend felbomlása jellemezte. Ellenségei, élükön a hatalmaskodó bárókkal, folyamatosan rágalmazták őt a pápai udvarban, azt állítva, hogy az uralkodó elfordult a kereszténységtől, és pogány módra, kun társaságában él. Bár a Szentszék eleinte kételkedett ezekben a hírekben, IV. Miklós pápa végül hitelt adott a vádaknak, és 1290 tavaszán keresztes hadjáratot hirdetett a király ellen, hogy a trónra a nápolyi Martell Károlyt ültesse. A magyar birodalom ekkorra már a polgárháború martalékává vált, és olyan hatalmas urak, mint a Borsa-nembeli Lóránd erdélyi vajda, nyíltan megtagadták az engedelmességet. Ref, 352. old.
A király 1289 végén a kunok közé menekült védelemért. December 25-én utolsó felhívást intézett híveihez, a köznemességhez és a hűséges kunokhoz, hogy gyülekezzenek körösszegi táborában. László bízott abban, hogy ezen a vidéken új haderőt gyűjthet az urak ellen, ám az árulás éppen a legszűkebb környezetében érte. A lázadó Lóránd vajda testvére, a körösszegi vár ura, Kopasz Jakab titokban felbérelte László bizalmas kun katonáit az uralkodó meggyilkolására. Ref, 352–353. old.
1290. július 10-én éjjel az orgyilkosok váratlanul rontottak be a király sátrába, és kioltották a 28 éves ifjú életét. A tragédia híre mély fájdalmat keltett a nép körében, és még az urak egy részében is megszólalt a lelkiismeret, akik végül összefogdosták és kivégezték a gyilkosokat. Bár a későbbi krónikások gyakran sötét színekkel festették le alakját, IV. László szívén viselte az ország sorsát, törekedett a központi hatalom megerősítésére a köznemesség támogatásával, és ő volt az első király, aki az összes vármegyét országos gyűlésre hívta össze. László halála egyben egy korszak végét is jelentette, hiszen vele az Árpádok büszke törzse a férfiágon való kihalás szélére sodródott. Ref, 353–354. old.
IV. László halála után a külföldi hatalmak – a nápolyi udvar, a pápa és Habsburg Rudolf – is bejelentették igényüket a koronára. Ebben a feszült légkörben a magyarság meglepő egyetértéssel sorakozott fel a Velencéből hazahívott, 25 éves András herceg mögé. A nemzet az Árpádok dicső családja iránti hálából és a külföldi trónkövetelők elhárítása érdekében ültette őt a trónra. Ref, 355. old.
Az új király pártjának élén a férfias és hazafias Ladomér érsek állt, akinek vezetésével a főpapok és a nemesek tömegei mellett még a Kőszegiek is az uralkodó mellé álltak. III. András hányatott ifjúkort tudhatott maga mögött: apja, Estei István (II. András utószülött fia) Itáliában élt, anyja pedig a velencei előkelő családból származó Morosini Tomazina volt. A herceg Bécsben, Albert osztrák herceg udvarában élt rendőri felügyelet alatt, amikor a magyarok hívó szavára két magyar szerzetes kíséretében, álruhában Magyarországra sietett, ahol 1290. július 13-án megkoronázták. Ref, 355–356. old.
Bár III. András idegen környezetben nőtt fel, szíve magyar volt és lelkesen dobogott népéért. Megnyerő modora, nemes érzései és igazságossága hamar népszerűvé tette. Első intézkedései között esküvel fogadta az igazság helyreállítását, majd Óbudán országgyűlést tartott a közbiztonság megerősítése érdekében. Hogy az Árpádok családjának fennmaradását biztosítsa, feleségül vette a szép és eszes kujáviai Fenenna királynét, és bejárta az országot, hogy személyesen ismerkedjen meg a viszonyokkal és alattvalói óhajaival. Ref, 356–357. old.
Helyzetét azonban súlyos nemzetközi konfliktusok nehezítették, hiszen sem a nápolyi udvar, sem a pápa nem ismerte el őt törvényesnek. Habsburg Rudolf német király a birodalom hűbéresének nyilvánította Magyarországot, és fiának, Albertnek adományozta, míg a pápa Martell Károly nápolyi herceget nevezte meg trónörökösnek. Bár a magyarok a császár és a pápa igényeit egyaránt elutasították, a Szentszék államfelforgató törekvései és Martell Károly trónigénye végig beárnyékolták az utolsó Árpád-házi király küzdelmes uralkodását. Ref, 357. old.
III. András uralkodásának első éveit a pápai udvarral való feszült viszony és az ország önállóságáért folytatott harc határozta meg. IV. Miklós pápa követe megpróbálta elszigetelni a királyt, és még a hatalmas Kőszegi Iván magyar urat is a maga oldalára állította. A magyar főpapság azonban a férfias és hazafias Ladomér érsek vezetésével határozottan kiállt az ország önállósága mellett: visszautasították a Szentszék trónigényét, Ivánt pedig egyházi átokkal sújtották. A király, miután a belső rendet némileg helyreállította, Ausztria ellen indult, hogy visszaszerezze az elragadott határszéli területeket. 1291 júliusában végigpusztította Bécs környékét, majd augusztusban Köpcsénynél békét kötött Albert osztrák herceggel, aki ígéretet tett a hódítások visszaadására. Ref, 358. old.
A Kőszegiek azonban, amint újra birtokba vették váraikat, a nápolyi udvar felé fordultak, és Martell Károly trónigényét támogatták. 1292 elején Mária nápolyi királyné hálából Sopront és Vas vármegyét is Kőszegi Ivánnak adományozta. 1292 augusztusában Iván Ivanics váránál tőrbe csalta és fogságba ejtette a hazafelé tartó királyt. III. András csak három hónap múlva szabadult ki, ezalatt azonban az országban elszabadult a pokol. A Felvidéken Csák Máté hatalmas magánhadsereget szervezett, és nemcsak a rivális nemzetségeket, hanem az egyházi javakat is kíméletlenül fosztogatta. András senkire sem számíthatott. Bár Borsa Lóránd erdélyi vajdát és testvérét, Kopasz Jakabot kegyeivel halmozta el, és a legelőkelőbb tisztségekbe juttatta őket, a vajda testvéreivel együtt fegyvert fogott és a váradi püspökség területét feldúlta. A király ellenük vonult, és bár 1294-ben elfoglalta Adorján várát, az árulókat nem tudta érdemben megfenyíteni. Ref, 358–360. old.
A helyzetet tovább súlyosbította VIII. Bonifác pápa, aki hűbéresének nyilvánította a magyar birodalmat, és minden eszközzel az Anjouk trónfoglalását készítette elő. A dinasztia jövőjét végül Fenenna királyné 1295-ös halála pecsételte meg. III. András ezután politikai kényszerből Albert osztrák herceg lányát, Ágnest vette feleségül, aki viszont aszkéta életmódot élt. Ref, 360. old.
