Élete
IV. László király tragikus vége
Az utolsó Árpád-házi királyok alatt (1270-1301)IV. László király uralkodásának utolsó éveit a teljes politikai elszigeteltség és a belső rend felbomlása jellemezte. Ellenségei, élükön a hatalmaskodó bárókkal, folyamatosan rágalmazták őt a pápai udvarban, azt állítva, hogy az uralkodó elfordult a kereszténységtől, és pogány módra, kun társaságában él. Bár a Szentszék eleinte kételkedett ezekben a hírekben, IV. Miklós pápa végül hitelt adott a vádaknak, és 1290 tavaszán keresztes hadjáratot hirdetett a király ellen, hogy a trónra a nápolyi Martell Károlyt ültesse. A magyar birodalom ekkorra már a polgárháború martalékává vált, és olyan hatalmas urak, mint a Borsa-nembeli Lóránd erdélyi vajda, nyíltan megtagadták az engedelmességet. Ref, 352. old.
A király 1289 végén a kunok közé menekült védelemért. December 25-én utolsó felhívást intézett híveihez, a köznemességhez és a hűséges kunokhoz, hogy gyülekezzenek körösszegi táborában. László bízott abban, hogy ezen a vidéken új haderőt gyűjthet az urak ellen, ám az árulás éppen a legszűkebb környezetében érte. A lázadó Lóránd vajda testvére, a körösszegi vár ura, Kopasz Jakab titokban felbérelte László bizalmas kun katonáit az uralkodó meggyilkolására. Ref, 352–353. old.
1290. július 10-én éjjel az orgyilkosok váratlanul rontottak be a király sátrába, és kioltották a 28 éves ifjú életét. A körösszegi vár oldalán mindmáig emléktábla őrzi a tragédia emlékét. László halála mély fájdalmat keltett a nép körében, és még az urak egy részében is megszólalt a lelkiismeret, akik végül összefogdosták és kivégezték a gyilkosokat. Bár a későbbi krónikások gyakran sötét színekkel festették le alakját, IV. László szívén viselte az ország sorsát, törekedett a központi hatalom megerősítésére a köznemesség támogatásával, és ő volt az első király, aki az összes vármegyét országos gyűlésre hívta össze. László halála egyben egy korszak végét is jelentette, hiszen vele az Árpádok büszke törzse a férfiágon való kihalás szélére sodródott. Ref, 353–354. old.
III. András, az utolsó Árpád-házi király trónra lépése
Az utolsó Árpád-házi királyok alatt (1270-1301)IV. László halála után a külföldi hatalmak – a nápolyi udvar, a pápa és Habsburg Rudolf – is bejelentették igényüket a koronára. Ebben a feszült légkörben a magyarság meglepő egyetértéssel sorakozott fel a Velencéből hazahívott, 25 éves András herceg mögé. A nemzet az Árpádok dicső családja iránti hálából és a külföldi trónkövetelők elhárítása érdekében ültette őt a trónra. Ref, 355. old.
Az új király pártjának élén a férfias és hazafias Ladomér érsek állt, akinek vezetésével a főpapok és a nemesek tömegei mellett még a Kőszegiek is az uralkodó mellé álltak. III. András hányatott ifjúkort tudhatott maga mögött: apja, Estei István (II. András utószülött fia) Itáliában élt, anyja pedig a velencei előkelő családból származó Morosini Tomazina volt. A herceg Bécsben, Albert osztrák herceg udvarában élt rendőri felügyelet alatt, amikor a magyarok hívó szavára két magyar szerzetes kíséretében, álruhában Magyarországra sietett, ahol 1290. július 13-án megkoronázták. Ref, 355–356. old.
Bár III. András idegen környezetben nőtt fel, szíve magyar volt és lelkesen dobogott népéért. Megnyerő modora, nemes érzései és igazságossága hamar népszerűvé tette. Első intézkedései között esküvel fogadta az igazság helyreállítását, majd Óbudán országgyűlést tartott a közbiztonság megerősítése érdekében. Hogy az Árpádok családjának fennmaradását biztosítsa, feleségül vette a szép és eszes kujáviai Fenenna királynét, és bejárta az országot, hogy személyesen ismerkedjen meg a viszonyokkal és alattvalói óhajaival. Ref, 356–357. old.
Helyzetét azonban súlyos nemzetközi konfliktusok nehezítették, hiszen sem a nápolyi udvar, sem a pápa nem ismerte el őt törvényesnek. Habsburg Rudolf német király a birodalom hűbéresének nyilvánította Magyarországot, és fiának, Albertnek adományozta, míg a pápa Martell Károly nápolyi herceget nevezte meg trónörökösnek. Bár a magyarok a császár és a pápa igényeit egyaránt elutasították, a Szentszék államfelforgató törekvései és Martell Károly trónigénye végig beárnyékolták az utolsó Árpád-házi király küzdelmes uralkodását. Ref, 357. old.
Küzdelem a főurak önkényuralma ellen
Az utolsó Árpád-házi királyok alatt (1270-1301)III. András uralkodásának első éveit a pápai udvarral való feszült viszony és az ország önállóságáért folytatott harc határozta meg. IV. Miklós pápa követe megpróbálta elszigetelni a királyt, és még a hatalmas Kőszegi Iván magyar urat is a maga oldalára állította. A magyar főpapság azonban a férfias és hazafias Ladomér érsek vezetésével határozottan kiállt az ország önállósága mellett: visszautasították a Szentszék trónigényét, Ivánt pedig egyházi átokkal sújtották. A király, miután a belső rendet némileg helyreállította, Ausztria ellen indult, hogy visszaszerezze az elragadott határszéli területeket. 1291 júliusában végigpusztította Bécs környékét, majd augusztusban Köpcsénynél békét kötött Albert osztrák herceggel, aki ígéretet tett a hódítások visszaadására. Ref, 358. old.
A Kőszegiek azonban, amint újra birtokba vették váraikat, a nápolyi udvar felé fordultak, és Martell Károly trónigényét támogatták. 1292 elején Mária nápolyi királyné hálából Sopront és Vas vármegyét is Kőszegi Ivánnak adományozta. 1292 augusztusában Iván Ivanics váránál tőrbe csalta és fogságba ejtette a hazafelé tartó királyt. III. András csak három hónap múlva szabadult ki, ezalatt azonban az országban elszabadult a pokol. A Felvidéken Csák Máté hatalmas magánhadsereget szervezett, és nemcsak a rivális nemzetségeket, hanem az egyházi javakat is kíméletlenül fosztogatta. András senkire sem számíthatott. Bár Borsa Lóránd erdélyi vajdát és testvérét, Kopasz Jakabot kegyeivel halmozta el, és a legelőkelőbb tisztségekbe juttatta őket, a vajda testvéreivel együtt fegyvert fogott és a váradi püspökség területét feldúlta. A király ellenük vonult, és bár 1294-ben elfoglalta Adorján várát, az árulókat nem tudta érdemben megfenyíteni. Ref, 358–360. old.
A helyzetet tovább súlyosbította VIII. Bonifác pápa, aki hűbéresének nyilvánította a magyar birodalmat, és minden eszközzel az Anjouk trónfoglalását készítette elő. A dinasztia jövőjét végül Fenenna királyné 1295-ös halála pecsételte meg. III. András ezután politikai kényszerből Albert osztrák herceg lányát, Ágnest vette feleségül, aki viszont aszkéta életmódot élt. Ref, 360. old.
Károly Róbert törvényes királyá választása Pesten
I. Károly király uralkodása (1301-1342)A Vencellel és Ottóval tett kísérletek után a magyaroknak nem maradt más trónjelöltjük, így a nemzetnek lassan meg kellett barátkoznia az Anjou-házból származó Károly Róberttel. Az ifjú herceg, aki a délvidéki Péterváradon, a bélakuti monostorban nevelkedett, az évek során megtanult magyarul, megismerte az ország viszonyait és vezető embereit. Tamás esztergomi érsek és a főpapság következetes munkájának köszönhetően a közhangulat egyre inkább a javára fordult. Amikor Károly 1308 őszén a pápai legátussal, Gentilis bíborossal Budára érkezett, a magyar urak és a nemesség többsége már kész volt őt uralkodóul elfogadni – de kizárólag a szabad királyválasztás ősi elve alapján. Ref, 407. old.
A rendek határozottan elutasították azt a pápai törekvést, hogy a Szentszék adományozza a magyar koronát. Gentilis bíboros kénytelen volt engedni a nemzeti akaratnak, és királyválasztó gyűlést hirdetett, amelyet zsinatnak nevezett és 1308. november 27-én Pesten, a Duna-parton álló dömés (domonkos) kolostorban tartottak meg. A gyűlés egyhangúlag Magyarország királyává kiáltotta ki Károly herceget, mint az első szent királyok hamisítatlan törzséből sarjadó fejedelmet. Ref, 407–408. old.
A törvényes koronázás útjában már csak egyetlen akadály állt: a szent korona az erdélyi vajda, Kán László birtokában volt. Gentilis először maga próbált alkudozni Lászlóval és Csák Mátéval, ám a dörzsölt tartományurak túljártak a pápai követ eszén, kigúnyolták fenyegetéseit, és eszük ágában sem volt kiadni a féltve őrzött kincset. Látva a legátus kudarcát, Károly király a tárgyalások vezetését Tamás esztergomi érsekre bízta, aki sikeresen megoldotta a kényes feladatot: 1310 nyarára jobb belátásra bírta az erdélyi vajdát, aki végül átadta Szent István koronáját. Ref, 408. old.
Augusztus 20-án Székesfehérváron Tamás érsek a szent koronával ünnepélyesen és minden közjogi előírásnak megfelelően Magyarország királyává avatta I. Károlyt. Az uralkodó ezen az alkalmon valószínűleg megerősítette II. András Aranybulláját is, ami megfelelt a korabeli társadalom elvárásainak, különösen a köznemesség érdekeinek. E szertartás során a választott király végre törvényes, a birodalom megkérdőjelezhetetlen uralkodójává vált, hatalmát azonban csak Gentilis bíboros 1311-beli távozása után gyakorolhatta ténylegesen. Ref, 408–409. old.
Károly király szövetsége a köznemességgel és a néppel
I. Károly király uralkodása (1301-1342)A szent korona megszerzése után az ifjú I. Károly király szinte reménytelen helyzetben találta magát. A magyar birodalmat feldaraboló hatalmas bárók Szent István palástján igyekeztek megosztozni. A tíz éve az országban élő uralkodó azonban alaposan kiismerte alattvalóit: tudta, hogy a néptömegekben és a kisebb birtokosokban mélyen él a vágy az államegység és a biztonságot nyújtó erős királyi hatalom iránt. Így a nagybirtokosok ellenében az elnyomott alsóbb néprétegekre, a városi polgárságra és a vármegyei köznemességre támaszkodott, akik lelkesen csatlakoztak zászlaihoz a belső rend és a vagyonbiztonság helyreállítása érdekében. Különösen a déli vármegyék köznemessége sorakozott fel mellette olyan erővel, hogy környezetükben a nagybirtokosokat is a király pártjára kényszerítették. Ezért a király a székhelyét is Temesvárra tette át. Ref, 415. old.
A nemzet nem csalódott az új uralkodóban, aki vitéz katonának, bátor hadvezérnek és kiváló szervezőnek bizonyult. Károly király vaskézzel látott hozzá a zűrzavar és az önkény megfékezéséhez: vitézségével és alkotó munkájával a közrend és az államegység apostolává vált. Bár küzdelmei során élete minduntalan veszélyben forgott, nem volt vérszomjas természet. A bűnbocsánatot és kegyelmet készséggel megadta a behódolóknak, ám a helyzet brutalitása rákényszerítette, hogy kemény eszközökkel mentse meg a szakadék szélén álló birodalmat. Ref, 415. old.
Az ország egyesítése és a belső rend helyreállítása
I. Károly király uralkodása (1301-1342)Az 1311-ben kirobbant nyílt küzdelemben Csák Máté magyar főúr és szövetségesei gátlástalanul pusztították az országot, még Visegrádot és a királyi udvar környezetét is megtámadva, az Aba Amadé fiai pedig felrúgták a királlyal kötött korábbi megállapodást, és feldúlták Sárospatakot, kifosztva a királyi várat és a környékbeli egyházi javakat. Károly király 1312 tavaszán személyesen indult hadba az Abák ellen. A döntő ütközetre 1312. június 15-én, Kassa közelében, a Rozgony melletti Hernád-völgyben került sor. A középkor egyik legvéresebb és legelkeseredettebb csatájában a királyi sereg a polgárok és nemesek hősies támogatásával megsemmisítő vereséget mért a lázadókra. Ref, 416. old.
Károly a diadal után azonnal helyreállította a királyi tekintélyt Abaúj, Zemplén és Sáros vármegyékben, visszavéve a bitorlóktól az elragadott királyi birtokokat és jövedelmeket. E győzelem nemcsak az északkeleti országrész felszabadítását jelentette, hanem lélektani fordulópontot is hozott: bebizonyította, hogy a király a nép támogatásával képes legyőzni a leghatalmasabb bárókat is, megnyitva ezzel az utat a magyar birodalom egységének teljes helyreállítása előtt. Ref, 416. old.
A Felvidék mellett a Dunántúlon és a Tiszántúlon is elhúzódó küzdelmeket kellett vívni a belső rend helyreállításáért. A Dunántúlon a Kőszegiek Ausztriára támaszkodva robbantottak ki felkelést, amelynek leverése több mint tíz évig tartott. A királyi sereg végül 1327-re kényszerítette Kőszegi Jánost várainak átadására és a királyi hatalom elismerésére. Ref, 417. old.
Közben a Tiszántúlon, Kán László erdélyi vajda biztatására, újabb veszedelmes lázadás tört ki a volt nádor, Borsa Kopasz Jakab vezetésével. A Borsa nemzetség Körösszeg, Adorján és Sólyomkő várára támaszkodva el akarta mozdítani Károlyt a trónról, hogy helyére egy lengyel-halicsi herceget ültessen. Károly király 1317-ben Debrecen közelében döntő vereséget mért a lázadókra. A királyi csapatok ezután gyors egymásutánban vették be Adorján és Sólyomkő várát, magát Borsa Kopasz Jakabot pedig elfogták. Az uralkodó nem végeztette ki a lázadó főurat, de teljes vagyonelkobzással sújtotta, amivel az egykor hatalmas Borsa nemzetség végleg elveszítette politikai erejét. Ref, 417. old.
A tiszántúli és dunántúli felkelések leverésével párhuzamosan I. Károlynak Erdélyben is le kellett számolnia az önálló hatalmat kiépítő Kán László vajdával. Az ellene indított küzdelem hosszú és véres háborúvá terebélyesedett, amely egészen 1329-ig elhúzódott. A harcok folyamán maga Kán László meghalt, fiai pedig a csatatéren estek el, vagy Rácországba menekültek, így a vajda nemzetségének hatalma végleg összeomlott. Ezzel a győzelemmel I. Károly király Erdélyt is teljes egészében alávetette a központi hatalomnak, ezáltal megteremtve a magyar birodalom egységét. Ref, 418. old.
