IV. Béla magyar király

II. András apja, III. Béla halálos ágyán tett fogadalmát teljesítve szánta rá magát a Szentföld felszabadítására. Bár kezdetben nem érzett elhivatottságot a távoli háború iránt, végül a pápaság folyamatos sürgetése és a bizánci császári trón megszerzésének reménye végett az indulás mellett döntött. A király az ország kormányzását távollétében János esztergomi érsekre bízta.^{Ref, 268–270. old.}

A vállalkozás finanszírozása komoly akadályokba ütközött, mivel a hazai papság nagy része megtagadta a pápa által kiszabott hozzájárulás befizetését. II. András emiatt kénytelen volt az egyházi kincstárakat megdézsmálni, és még Gizella királyné Veszprémben őrzött koronáját is elvitette, hogy fedezni tudja a költségeket. A hadjáraton végül 12-15 ezer jól felszerelt lovas vett részt. A sereg Velence hajóin kelt útra, ám a szállításért a királynak csillagászati összeget kellett fizetnie, és esküvel le kellett mondania Zára városára vonatkozó minden igényéről. ^{Ref, 270. old.}

A keresztesek 1217 októberében érkeztek meg Akkon kikötőjébe, ahol II. András a ciprusi és a jeruzsálemi király felett is átvette a katonai parancsnokságot. A hadműveletek során a magyar vitézek több betörést hajtottak végre az ellenség területére, átkeltek a Jordán folyón, és sikertelenül ostromolták a Tábor-hegy török várát, valamint Beaufort erősségét. Bár a harcokban a magyarok hősiesen helytálltak, a stratégiai célokat és Jeruzsálem visszafoglalását nem érhették el. A királyt végül betegsége arra késztette, hogy 1218 elején szárazföldi úton induljon el hazafelé. ^{Ref, 270–271. old.}

A hazaérkező uralkodót siralmas állapotok fogadták: távolléte alatt a központi hatalom teljesen meggyengült, a főurak pedig nemcsak a királyi várbirtokokat sajátították ki, hanem még a kormányzó érseket is elüldözték. II. András a hadjáratból csupán fiának, Béla hercegnek hozott ajándékot a nicaeai görög császár lánya, Mária hercegnő személyében, aki a későbbi királyné lett. A hadjárat hatalmas adósságot és belső politikai káoszt hagyott maga után, ami végül kikényszerítette az 1222-es Aranybulla kiadását. ^{Ref, 271–272. old.}

Hazaérkezése után II. András nagyszabású kísérletet tett a pénzügyi helyzet javítására: elhatározta a királyi hatalom alapját jelentő várbirtokok visszavételét. 1221-ben bizottságokat küldött a vármegyékbe, hogy a régi összeírások alapján nem az eladományozott, hanem csupán az önkényesen elfoglalt várföldeket vegyék vissza a bitorlóktól. Ebben a munkában fiai, Béla herceg Erdélyben, Kálmán herceg pedig a Dráván túli területeken segítettek neki. A próbálkozás azonban kudarcba fulladt. II. András a XI. századi rendszert akarta feltámasztani egy olyan korban, amelyben a megváltozott gazdasági és politikai viszonyok között ez már lehetetlen volt. A vizsgálatok csak a világi urakat érintették, mivel az egyházi javakhoz a kánonjog értelmében nem volt szabad nyúlni. Az új társadalmi hatalmak, a nagybirtokosok pedig nem engedték a királyi hatalom megerősödését, mert egy gyenge uralkodó felelt meg leginkább önző érdekeiknek. ^{Ref, 272. old.}

II. András uralkodása alatt a magyar főpapság önálló, az uralkodóval állandóan szembeszálló politikai erővé vált. A főpapok nemcsak hatalmas vagyonra tettek szert, hanem olyan függetlenségről ábrándoztak, mint amilyent a német püspökök élveztek: saját pénzverési jogot követeltek maguknak, és igyekeztek minden állami ellenőrzést kiiktatni. A korszak egyik legbefolyásosabb, egyben legerőszakosabb egyházfője a belga származású Róbert volt, aki megpróbálta megfosztani a pannonhalmi apátságot a somogyi tizedektől, és bár a kétszer megtartott érseki választáson egyetlen szavazatot sem kapott, a pápa támogatásával mégis elnyerte az érseki széket, ahol később még az ifjú IV. Bélával is súlyos sértésig fajuló vitába keveredett. ^{Ref, 273. old.}

A főpapság világias életmódja és kapzsisága az egész egyházi szervezetre bomlasztólag hatott. A szerzetesrendek, köztük a ciszterciek és az ispotályosok egyre inkább kereskedelemmel és üzérkedéssel foglalkoztak, a János-rendűek és a templomosok pedig a kor meghatározó nemzetközi bankáraivá váltak. Eközben az alsó papság mélyszegénységbe süllyedt. A plébánosok közül sokan elhanyagolták hivatásukat, karddal és nyilakkal felszerelve jártak, mint a zsiványok, és a papi nőtlenség parancsát sem tartották be. Még a váci főesperesről is kiderült, hogy nős ember, aki fiának is egyházi javadalmat próbált szerezni. ^{Ref, 274. old.}

A válságot tovább mélyítették a pápa által kivetett súlyos egyházi adók. Anonymous keserűen panaszolta, hogy a rómaiak táplálkoznak Magyarország javaiból. Az elvilágiasodott egyház és a kizsákmányolt köznép közötti feszültségek miatt Magyarországon is megjelentek a nyugati és balkáni eretnek tanok, mint a patarenusok vagy bogumilok, akik az egyházi vagyon és hatalom ellen tiltakoztak. Erre válaszul a magyar főpapság nem belső reformokat sürgetett, hanem kíméletlen kánoni törvények bevezetését és a más vallásúak fegyveres kiirtását követelte II. András királytól. ^{Ref, 274–275. old.}

A 13. század elején a magyar birodalom társadalmi feszültségei a tetőpontjukra hágtak. A nagybirtokosok, az egyházi vezetők és a királyi szolgák egyaránt garanciákat követeltek jogaik védelmére a várszerkezet felbomlása és a központi hatalom meggyengülése közepette. II. András király nem zárkózhatott el a kérések elől: elsőként a papságnak adott széles körű kiváltságokat 1222-ben, mentesítve őket a királyi bíróságok és az állami adók alól. Ezt követte nem sokkal később, 1222. május 7-e előtt a híres Aranybulla kiadása, amely a rajta függő arany pecsétről kapta a nevét, és a magyar jogtörténet alapvető okiratává vált. A király hét példányban állíttatta ki az okmányt, amelyek közül egyet a pápához küldtek Rómába, a többit pedig az ország legfontosabb levéltáraiban helyeztek el. ^{Ref, 276. old.}

Bár az oklevél célja az volt, hogy a Szent István-féle jogrendet állítsa vissza eredeti tisztaságában, valójában egy új korszak, a rendiség kezdetét jelentette. Az Aranybulla elsősorban a királyi szolgák magánjogait szabályozta: biztosította számukra a szabad végrendelkezés jogát fiörökös hiányában, és mentesítette őket, valamint jobbágyaikat az állami adók, a szállásadás és más közterhek alól. A katonai szolgálatot is korlátozta: a királyi szolgák csak az országot érő külső támadás esetén voltak kötelesek fegyvert fogni, támadó háborúba pedig csak akkor tartoztak az uralkodóval menni, ha az fizetett nekik. A dokumentum rögzítette, hogy az uralkodó a törvény kútfeje, ugyanakkor a társadalom különböző rétegei számára biztosította jogaik gyakorlását, ami elősegítette a nemesség későbbi egységes renddé forrását. ^{Ref, 277. old.}

A törvény biztosította a királyi szolgák számára, hogy ügyeikben rendes bírói eljárás nélkül ne lehessen ítéletet hozni, és megerősítette részvételi jogukat a Székesfehérváron tartott törvénynapokon. Az Aranybulla egyik leghíresebb pontja az ellenállási záradék lett, amely felhatalmazta a püspököket, az országnagyokat és a nemességet, hogy amennyiben a király nem tartja meg a kiváltságokat, közösen vagy akár egyenként is ellenszegülhessenek az uralkodó akaratának. Az oklevél emellett szigorú korlátozásokat vezetett be az idegenek birtokszerzése és tisztségviselése ellen. Gondoskodott továbbá a tized természetbeni behajtásáról, a sókereskedelemről és az értékálló pénz veréséről is. ^{Ref, 278. old.}

II. András király bőkezű adományai és az egyház iránti engedékenysége sem hozott tartós békét, sőt a főpapság egyre több követeléssel állt elő. A pápa biztatására a püspökök kifogásolták az 1222-es Aranybullát, és addig nem nyugodtak, amíg 1231-ben egy új kiváltságlevelet nem kényszerítettek ki az uralkodótól. Ez a dokumentum bár sokban hasonlított a korábbihoz, valójában egyházi gyámság alá helyezte a királyt: eltörölte a világiak ellenállási jogát, és az esztergomi érsek kezébe adta az ellenőrzés jogát. Az érsek – aki ekkor a szenvedélyes és hataloméhes Róbert érsek volt – felhatalmazást kapott, hogy ha az uralkodó vagy utódai megszegik a bulla pontjait, előzetes intés után kiközösítéssel büntethesse őket. ^{Ref, 279. old.}

A politikai válság a királyi hatalom tartóoszlopait, a királyi szolgákat is nehéz helyzetbe hozta. Mivel az Aranybulla eredeti garanciái meggyengültek, a nagybirtokosok egyre gátlástalanabbul próbálták elnyomni őket. A központi bíróságok távolsága és tehetetlensége miatt a Zala vármegyei szolgák 1232-ben Kehidán gyűlést tartottak, és azt kérték a királytól, hogy saját területükön maguk szolgáltathassanak igazságot. II. András engedélyezte számukra az önbíráskodást és a bíróválasztást, ami döntő lépés volt a nemesi vármegye önkormányzatának kialakulása felé. ^{Ref, 279–280. old.}

II. András király 1224-ben bocsátotta ki a magyar jogtörténet egyik legfontosabb dokumentumát, a híres Andreanumot. Ez a kiváltságlevél nemcsak megerősítette az Erdélybe betelepült szászok korábbi jogait, hanem egységes szervezetbe is foglalta őket. Ezzel jött létre a Királyföld (fundus regius) néven ismert autonóm terület, amelynek lakói a legszélesebb körű szabadságjogokat élvezhették. Az oklevél legfőbb vívmánya az volt, hogy az összes szász telepet egyetlen közösségbe, egy különleges vármegyébe (universitas) vonta össze. ^{Ref, 280. old.}

A terület közigazgatásának élén a királyi ispán állt, akinek tisztségét ettől kezdve a nagyszebeni bíró töltötte be. Bár a várispán gyakorolta a legfelsőbb felügyeletet, az egyes szász városok és falvak megtarthatták saját önkormányzatukat és bíráskodási jogukat. A közösség politikai erejét mutatta, hogy a szász székek és városok képviselői közös gyűléseket tarthattak, ahol az egész Királyföldre kiterjedő statútumokat alkothattak. A gazdasági önállóság mellett az adózás rendjét is méltányosan szabályozták: a szászok évi adóját 500 kölni márkában rögzítették, amelyet az ispánjuk gyűjtött be. ^{Ref, 280. old.}

Az autonómia fejében a szászok jelentős katonai szolgálattal tartoztak az uralkodónak: belföldi harcok idején 500, míg a király külföldi hadjárataihoz 100 (időnként 50) nehézfegyverzetű lovast kellett kiállítaniuk. Ez a jól felszerelt haderő a magyar királyi sereg egyik legmegbízhatóbb oszlopává vált. Az igazságszolgáltatás terén is zárt egységet alkottak, hiszen minden ügyükben az erdélyi vajda volt a legfőbb felebbezési fórum. Ez a kiváltságrendszer évszázadokra biztosította a szászok megmaradását és Erdély gazdasági virágzását, miközben tovább erősítette a magyar államrendszer sokszínűségét. ^{Ref, 280. old.}

Ugyanebben a levélben, II. András király említette először a románokat, akik mint jobbágyok kaptak földet.

A 13. század első évtizedeiben a Magyar Birodalmat súlyos erkölcsi válság és a közrend felbomlása jellemezte. A kelettel való sűrűbb érintkezés, a pápaság és a császárság küzdelmei, valamint a gazdasági viszonyok gyökeres átalakulása mind hozzájárultak a társadalom alapjainak megrendüléséhez. A közerkölcsök hihetetlen züllésnek indultak. A felsőbb osztályok körében addig ismeretlen bűnök terjedtek el, és mind az egyházi, mind a világi hatalmasok gátlástalanul támadtak rá a közrendre, az uralkodói tekintélyre és egymás vagyonára. ^{Ref, 281. old.}

A korszak egyik legriasztóbb jelenségévé a rablólovagok váltak, akik hatalmaskodásaikkal saját szomszédaikat és az egyházat sem kímélték. A királyi hatalom, amelynek katonai és pénzügyi ereje a várbirtokok mértéktelen eladományozása miatt drasztikusan leapadt, tehetetlenné vált velük szemben. Az egyik leghírhedtebb figura Ambrusfia Fábián volt, aki rendszeresen pusztította és dézsmálta a pannonhalmi apátság jószágait. Bár tettei miatt egyházi átok alá került, ez cseppet sem fékezte meg az erőszakoskodásban. ^{Ref, 281. old.}

A belső zűrzavar közepette II. András kénytelen volt szakítani a magyar politika hagyományos vallási türelmességével is. A pápa sürgetésére hadjáratot indított a Boszniában terjedő bogumil eretnekség ellen, ami bár 1233-ban ideiglenesen helyreállította a magyar befolyást, hosszú távon bizonytalanná tette az uralmat a tartományban. ^{Ref, 282. old.}

II. András király 1213-ban beengedte a német lovagrendet az országba. A fekete keresztes, fehér köpenyes lovagokat először az akkoriban még puszta Máramarosban telepítette le, majd rájuk bízta a Barcaság lakatlan, de stratégiailag fontos területét is, amely mélyen benyúlt a kunok földjére. A lovagrend itt várakat épített és gondoskodott a határok védelméről. ^{Ref, 282. old.}

A rend azonban, amint berendezkedett az új területen, megpróbálta kihasználni a központi hatalom gyengülését és a zavaros belső állapotokat. A lovagok egyszerűen el akarták szakítani a területüket a magyar koronától, és 1224 elején hűbérül ajánlották fel a Barcaságot a pápának, aki ezt készségesen el is fogadta. II. András azonban a Szentszék iránti minden tisztelete ellenére sem tűrhette ezt az árulást. A következő évben, 1225-ben fegyveres erővel támadt a lovagokra, és kiverte őket a váraikból. Hiába kelt a védelmükre a pápa és küldött külön követet is az ügyben, a király visszavette a területet, és egész Erdéllyel együtt fiára, az ifjú Béla hercegre bízta a kormányzását. ^{Ref, 283. old.}

Béla Erdélyből kiindulva megkezdte a magyar befolyás kiterjesztését a kunok földjére is. Ebben a munkában a domonkosok és a minoriták szerzetesrendjei segítették, akik sikerrel térítették a kunokat. 1226-ban Róbert esztergomi érsek megalapította a milkói püspökséget a kunok számára. Béla emellett figyelmet fordított az Olt és a Duna közötti lakatlan vidékekre is: a védelemre létrehozta a Szörényi bánságot, és ott telepítette le a Balkánról érkező oláhokat. Az oláhok földet kaptak, megtarthatták keleti vallásukat, és cserébe katonai szolgálattal tartoztak a koronának. ^{Ref, 283. old.}

Róbert esztergomi érsek, aki korábban veszprémi püspökként már saját egyházát is sarcolta, és emiatt egyházi átok alá is került, esztergomi kinevezése után minden erejével a királyi tekintély megtörésén fáradozott. Bár a magyar seregek éppen a keresztény hit védelmében harcoltak a Balkánon, az érsek itthon azzal vádolta meg II. András királyt, hogy nem tartatja be a zsidók és az izmaeliták elleni törvényeket. A vádak mögött azonban nem vallási buzgalom, hanem anyagi sérelmek és hatalmi vágy álltak. ^{Ref, 284. old.}

A konfliktus 1232 februárjában hágott tetőpontjára, amikor Róbert érsek váratlanul egyházi tilalom alá vetette az egész országot. Ez a középkori ember számára a legsúlyosabb büntetés volt: elnémultak a harangok, bezártak a templomok, megszűntek az esküvők, a keresztelők és a temetések. A tilalom még a királyi házat is érintette. Emellett Róbert név szerint is kiátkozta a király legfőbb híveit, köztük Dénes nádort is. II. András hiába küldte fiát, az ifjú Bélát és a legfőbb urakat békíteni, az érsek hajthatatlan maradt. Csak akkor függesztette fel ideiglenesen a büntetést, amikor az uralkodó esküt tett, hogy minden panaszát orvosolja. ^{Ref, 285–286. old.}

A király végül a pápától a helyzet kivizsgálását kérte. A válságot lezáró beregi egyezséget végül 1233 augusztusában, a Beregi erdőben kötötték meg. Ez a megállapodás az egyházi hatalom teljes diadalát hozta: nemcsak a magyar egyházat szabadította fel az állam ellenőrzése alól, hanem az államot még világi dolgokban is a pápának rendelte alá. A dokumentum kimondta, hogy szinte minden fontos polgári per a püspöki szentszékek hatáskörébe kerül. Bár a szerződés betartását II. András és fiai, Béla és Kálmán herceg is esküvel ígérték, annak végrehajtása az üres kincstár és a papság szertelen anyagi követelései miatt lehetetlennek bizonyult. ^{Ref, 286–287. old.}

II. András király uralkodásának végére az egyházzal folytatott küzdelmei is nyugvópontra jutottak. Miután fiai, Béla és Kálmán Boszniában sikereket értek el az eretnekek ellen, a pápa végül elrendelte az országot sújtó egyházi tilalom feloldását. A megbékélést az is segítette, hogy IX. Gergely pápa 1235. július 1-jén szentté avatta az uralkodó 1231-ben elhunyt lányát, Erzsébetet. Ugyanebben az évben a király másik lányát, Jolántát férjhez adta Jakab aragóniai királyhoz. ^{Ref, 288. old.}

A békés éveket azonban az osztrák szomszéd betörése zavarta meg. 1235 nyarán Harcos Frigyes herceg ismételten a magyar birodalomra támadt, sőt néhány magyar urat is sikerült fellázítania a korona ellen. Az idős király azonban nem rettent meg: szövetséget kötött a csehekkel, és fiatalos hévvel indult az ellenség megleckéztetésére. A magyar sereg egészen Bécsig üldözte az osztrákokat, végül Frigyes súlyos áldozatok árán kényszerült békét kötni. A hadjárat fáradalmai azonban annyira kimerítették a királyt, hogy nem sokkal a győzelem után, 1235. szeptember 21-én hirtelen meghalt. ^{Ref, 288. old.}

II. András már hét királyi címet viselt: Magyarország, Horvátország, Dalmácia, Ráma, Rácország, Halics és Ladomér királyának mondhatta magát, és keresztes hadjáratának köszönhetően néha a jeruzsálemi királynak is nevezték. Ellentmondásos, belső viszályoktól terhes birodalmat hagyott hátra, de uralkodása alatt az ország gazdaságilag mégis fejlődött. A király tudatosan támogatta a gyéren lakott vidékek, így Máramaros, Brassó, Háromszék és Csík betelepítését, valamint a Szörényi bánság megszervezését, amelyet Szörény várából kormányoztak. Halála után harmadik felesége, az ifjú Estei Beatrix királyné várandósan menekült el az országból, és Németországban szülte meg fiát, Istvánt, akinek gyermeke, III. András később az Árpád-ház utolsó királyaként tért vissza a magyar trónra. ^{Ref, 289–292. old.}

IV. Béla király 1235. október 14-i koronázása után haladéktalanul nekilátott a királyi tekintély helyreállításához és az ország rendjének megszilárdításához. Legfőbb célja az urak megfékezése volt, akik az előző évtizedek zűrzavarát kihasználva mértéktelenül meggazdagodtak és szinte teljesen kisajátították a közhatalmat. Béla szigorú vizsgálatokat rendelt el a korábban elpazarolt vagy önkényesen lefoglalt várak és kincstári javak visszaszerzésére. A király biztosai minden vármegyében megjelentek, és a helyi püspök vagy más főpap elnöklete alatt vizsgálták felül a birtokviszonyokat, nem kímélve még az egyházi kézben lévő rablott javakat sem. ^{Ref, 295. old.}

A szigorú reformok és a birtokok visszavétele komoly feszültséget szült a papság és az udvar között, sőt 1236 elején egyes főpapok még a pápánál is panaszt tettek a király eljárása miatt. Akadtak azonban olyan támogatói is, mint a tudós Gergely győri püspök, aki mindvégig hű maradt a királyhoz, és még Rómába is elutazott, hogy megvédje Bélát a rágalmakkal szemben. A király az udvari életet is átalakította: a királyi méltóság fenségének megóvása érdekében elrendelte, hogy jelenlétében a főpapokon kívül senki sem ülhet le. ^{Ref, 295. old.}

A 13. század közepére a magyar birodalom belső rendje és fegyelme súlyosan megrendült, és ez az erkölcsi válság még az egyház legmagasabb köreit is elérte. Jól példázza ezt Bulcsú csanádi püspök esete, aki 1236-ban valóságos magánháborút indított a bizerei apátság ellen, miután bizonyos kegyúri kérdésekben összekülönbözött az apáttal. A püspök katonáival megostromolta és elfoglalta a monostort, majd az apátot harminckét szerzetesével együtt láncra verve börtönbe vetette. A helyükre saját emberét ültette, akit azonban később a pápai követ – mint bizonyított gonosztevőt – elűzött a kolostor éléről. ^{Ref, 296. old.}

IX. Gergely pápa parancsba adta Bulcsúnak, hogy azonnal engedje szabadon a foglyokat. Amikor a püspök megtagadta az engedelmességet, Rómába idézték, ám ő oda sem ment el. Bár végül látszólag kibékült az apáttal, és esküvel ígérte meg a béke megtartását, néhány hét múlva csapatai ismét rátörtek a kolostorra. A támadás során megölték az apátot, annak inasát és egy vendéget is, több szerzetest pedig súlyosan megsebesítettek. A gyilkosságok ellenére a püspök haláláig a székében maradhatott. E belső viszályok és hatalmaskodások alapjaiban gyengítették IV. Béla király tekintélyét és az állam egységét. ^{Ref, 296. old.}

IV. Béla király trónrakerülése után bevezetett reformjai meglepően rövid idő alatt látványos eredményeket értek el. A pénzügyek rendezése és a várbirtokok visszaszerzése révén az ország kincstára hamar megerősödött. ^{Ref, 297. old.}

A belső stabilitás lehetővé tette a határozottabb külpolitikai fellépést is, különösen a Balkán irányában. Béla öccse, a Dráván túli területeket kormányzó Kálmán herceg segítségével sikeres hadjáratot indított a Boszniában és Halomföldén megtelepedett bogumil eretnekek ellen, és fegyverrel állították helyre a magyar fennhatóságot a tartományokban. Bár a pápa sürgette, hogy indítson hadjáratot a bolgárok ellen is, a király óvatos maradt. Kijelentette, hogy csak akkor hajlandó háborúzni, ha Bulgária a magyar korona alá kerül, és a Szentszéknek csupán vallási tekintetben lesz alárendelve. A katonai hódítások helyett azonban a diplomácia mellett döntött. Felesége, a bizánci császári családból származó Mária királyné hat lánnyal ajándékozta meg, amely lehetőséget adott a szomszédos udvarokkal való kapcsolatok megerősítésére. Legidősebb lányát, Kingát a lengyel herceggel jegyezte el, két másik lányát pedig rutén uralkodókhoz adta nőül. A dinasztia jövőjét és az ország nyugalmát biztosította a trónörökös, a későbbi V. István megszületése 1239 októberében. ^{Ref, 297-298. old.}

A 13. század közepén egyre riasztóbb hírek érkeztek Európába a távoli Ázsia mélyéből előtörő hódítókról, a tatárokról. A mongol vezérek már 1235-ben elhatározták a nyugati világ, köztük Magyarország lerohanását. A magyar udvarban ekkoriban még erősen élt az őshaza emléke, és tudták, hogy keleten is maradtak magyarok. Ezért már II. András király élete végén elindítottak négy domonkos szerzetest, hogy kutassák fel ezeket a távoli testvéreket. A négy bátor férfi közül végül csak Ottó barát tért haza, aki rátalált az őshazában élő magyarokra, és elsőként hozott biztos hírt a közelgő tatár veszedelemről. ^{Ref, 298-299. old.}

Amint IV. Béla király trónra lépett, a tatár kérdést tette uralkodása egyik legsürgetőbb feladatává. Újabb négy szerzetest küldött északra, akik közül Julián barát el is jutott az ősmagyarokhoz. Tőlük és a környékükön tanyázó tatároktól tudta meg a barát, hogy azok Közép-Európa megtámadására készülnek. Julián 1237 végén tért vissza a magyar birodalomba és sietve a királyhoz utazott, hogy beszámoljon a fenyegető veszélyről. Az útjáról Richárd barát készített részletes tudósítást, amit a király a pápának is továbbított. IV. Béla később Rómába küldte Juliánt, majd ismét őt bízta meg a tatárok kikémlelésével. ^{Ref, 299-300. old.}

Batu kán 1237-es oroszországi hadjárata után a tatár seregek 1238–39 telén a Dnyeper és a Don közötti területeken élő kunokra támadtak. Bár uralkodójuk, Kötöny király vitézül harcolt népe védelmében, a túlerővel szemben alulmaradt, és kénytelen volt nyugat felé menekülni. IV. Béla király felismerte a kunokban rejlő jelentős katonai erőt, amelyre a küszöbön álló tatár veszély idején égető szüksége volt a magyar birodalomnak. Amikor Kötöny menedéket kért és megígérte népe megtérését, a király készségesen befogadta őket. A kunok mintegy negyvenezren Havasalföldön keresztül érkeztek meg, és 1239 őszén már a határon megkeresztelkedtek. ^{Ref, 300. old.}

Letelepedésük azonban súlyos feszültségekhez vezetett a jövevények és a magyar lakosság között. Nem ismerték az európai jogfogalmakat, és megtelepedett földművelés helyett továbbra is nagyállattartó, nomád életmódot folytattak. Hatalmas nyájaik és gulyáik legeltetéséhez óriási területekre volt szükségük, ám az Alföld legelőit ekkorra már a magyar falvak és birtokosok foglalták el. A kun állatok tömegesen pusztították el a letelepült lakosok szántóföldjeit és szőlőit, különösen a Temes, Maros, Körös és Tisza folyók partvidékein. ^{Ref, 300-301. old.}

IV. Béla tapintatos közbenjárással igyekezett csillapítani az indulatokat, és 1240-ben a kunokat szétosztotta az ország különböző vármegyéiben, hogy ne éljenek sehol akkor tömegben, amely veszélyeztetné a rendet. Bár a kunok a várispánok felügyelete alatt sok helyen elkezdtek beilleszkedni, a közelgő tatárjárás miatt kitört pánik elsöpörte a békés közeledés lehetőségét. A lakosság körében elterjedt a gyanú, hogy a kunok valójában a tatárok kémei, és ez a bizalmatlanság végül megmérgezte a királyi udvar és a nemzet kapcsolatát is, sorsdöntő módon gyengítve meg az ország védelmét a katasztrófa előtt. ^{Ref, 301. old.}

1240 második felében a magyar birodalmat fojtogató félelem kerítette hatalmába. A messze északról érkező hírek a tatárok brutális kegyetlenségéről és megállíthatatlan tömegeiről szóltak. IV. Béla király megfeszített erővel készült a háborúra: megerősítette a gyepűket és bejárta a határszéleket. 1241 februárjában Budára hívta a főpapokat és az ország urait, hogy a teendőkről tanácskozzanak. A résztvevők között mély ellentétek feszültek, ám abban egyetértettek, hogy a kunok iránti bizalmatlanság miatt Kötöny kun királyt családjával és kíséretével együtt felügyelet alá kell helyezni. Amikor a hírnökök jelentették, hogy Batu kán seregei már a határoknál járnak, a feldühödött tömeg megrohanta Kötöny Pesti házát, és híveivel együtt agyonverte. ^{Ref, 302-304. old.}

Batu kán betört az országba, majd a Tisza, a Sajó és a Hernád folyók közötti területen vonta össze hatvan-százezer főnyi seregét, miközben IV. Béla király folyamatosan gyarapodó hadával a Sajó partján fekvő Mohi városánál táborozott le. Béla szekérvárral vette körül táborát, és bár hadereje elérte a 40–50 ezer főt, a katonák fegyverzete és harcmódja az idők folyamán átalakult: a nyílt, lovas nomád küzdelem helyett a lovagi módra vívott, szálfegyveres közelharchoz szoktak hozzá. Kezdetben sikerült több ízben is a folyón átkelni próbáló tatárokat visszakényszeríteni, ám 1241. április 11-én Batu és serege végül sikeresen átkelt a Sajó vizén. A magyar had, amelyet megzavart az ellenség e sikere lépése, hősies ellenállás ellenére teljes vereséget szenvedtek. ^{Ref, 304. old.}

A csatatéren vagy menekülés közben életét vesztette Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, valamint Gergely győri, Rajnáld erdélyi püspök és Jakab nyitrai püspök is. Rajtuk kívül rengeteg világi úr és katona esett el, a vidéket pedig mindenhol holttestek borították. Kálmán herceg ugyan el tudott menekülni a Dunántúlra, de sérüléseibe hamarosan belehalt. Maga IV. Béla király is csak vitézei önfeláldozásának köszönhette az életét, akik szó szerint kivágták őt az ellenség gyűrűjéből. A győzelem után a tatárok irgalmatlan pusztításba kezdtek; Pestet bevették, lakosságát lemészárolták, a várost pedig felgyújtották. ^{Ref, 305. old.}

A tatár seregek nem egyetlen tömbben, hanem több különálló oszlopban zúdultak rá a magyar birodalomra. Miközben Batu kán az északkeleti vármegyéket pusztította, egy másik jelentős tatár haderő Kádán vezetésével 1241 áprilisának elején a Barcaságon keresztül betört Erdélybe. A hódítók hamar leverték az ellenállást, és módszeres pusztításba kezdtek. Egymás után dőltek romba a virágzó települések: Nagyszeben, Gyulafehérvár, Radna, Beszterce és Kolozsvár lakosságát válogatás nélkül lemészárolták, a városokat pedig felgyújtották. ^{Ref, 306. old.}

A korabeli krónikák szemléletesen és megrendítően írják le a pusztítás mértékét: a tatárok úgy kutatták át a vidéket az erdőktől a mocsarakig a rejtőzködő lakosok után, mint a hajtókutyák a nyulakat és vadkanokat. A haza „fiai kiomlott vérétől vöröslött”, a hódítók pedig a Maros és a Szamos folyók völgyén nyomultak előre Erdély belseje felé. A menekülők nagy tömege Nagyvárad falai között keresett menedéket, remélve, hogy Szent László király városát meg tudják védeni az ázsiai túlerővel szemben. Ez azonban tragikus kudarccal végződött: a tatárok elsöpörték a védőket, a város elpusztult, és azok akik oda menekültek, életüket vesztették. ^{Ref, 306. old.}

A pusztítás elől sokan a szomszédos országokba menekültek: a déli és erdélyi részeken élő német telepesek közül többen Rácországban kerestek oltalmat. Itt Uros fejedelem szívesen fogadta a menekülteket, sőt, a tartományában végleg megtelepedni akaróknak földet és kedvezményeket is biztosított. A tatárjárás e szakasza során Erdély lakossága jelentősen megcsappant, és évtizedekre visszavetette az országrész fejlődését. ^{Ref, 306–307. old.}

A tatár hódítás harmadik hada Lengyelország felől érte el a Magyar Birodalmat, súlyos csapást mérve a Dunán inneni területekre és a Felvidékre. Egészen Pozsonyig nyomultak előre, ahol a várost és a környéket feldúlták, de a belső várat nem tudták bevenni. Számos kővár, mint Trencsén, Pozsony, Nyitra, Komárom és Tobul vára az oda menekült környékbeliek segítségével hősiesen ellenállt az ostromlóknak. A jól megválasztott és megerősített pontok ekkor bizonyították először stratégiai jelentőségüket a lovas nomád harcmodorral szemben. Ugyanakkor a várakkal nem rendelkező területeken a pusztítás teljes volt. Zemplén, Abaúj, Borsod, Heves és Nógrád válogatás nélküli mészárlás és rablás színhelyévé vált. A tatárok nem kímélték az egyházi értékeket sem: a jászói monostor levéltárát elégették, Egert pedig teljesen feldúlták, a püspöki székhely templomát lerombolták és az ott őrzött okleveleket tűzbe vetették. ^{Ref, 307. old.}

A muhi csatamezőn elszenvedett vereség után IV. Béla magyar király nyugat felé, a Morva folyó irányába menekült, hogy a keresztény világtól kérjen segítséget a tatárok ellen. A határon Harcos Frigyes osztrák herceg fogadta, aki barátságosan saját országába hívta, viszont alighogy a hatalmába került, Frigyes gátlástalanul kirabolta a királyt. Régi adósságokra hivatkozva elvette Béla készpénzét, minden nála lévő kincsét és drágaságát, a további állítólagos tartozások fejében pedig erőszakkal magához ragadta a szomszédos Sopron és Moson vármegyéket, valamint a locsmándi uradalmat is. Frigyes kísérletet tett Pozsony, valamint Győr elfoglalására is, azonban a Hont-Pázmán nembeli urak vezetése alatt álló várkatonák hősiesen ellenálltak és megvédték az erősségeket. ^{Ref, 307. old.}

Ezután Frigyes az osztrák földre menekült védtelen magyarokon állt bosszút, és a határ menti településeket fosztogatta. Miközben az ország nagy részét a tatárok pusztították, a nyugati szomszéd árulása és rablása még kilátástalanabb helyzetbe hozta a menekülő IV. Bélát. A király végül kénytelen volt Zágráb felé fordulni, miközben követe, Vancsa István püspök hiába próbált fegyveres támogatást szerezni a pápától vagy a német császártól a tatár hordák megállítására. ^{Ref, 307. old.}

A Dunántúl felé a tatár seregeket tíz hónapon keresztül tartotta fel a Duna vonala, bár a partokat nem védték erődítmények. 1241 telén azonban a rendkívüli hideg miatt a folyó már karácsonykor befagyott, így az ellenség előtt megnyílt az út az ország addig érintetlen területeire is. A tatárok Pest közelében, a jégen keltek át a Dunántúlra, ahol változó sikerrel ugyan, de megkezdték a vármegyék módszeres pusztítását. Több jelentős település áldozatul esett; Óbuda, és a pannonhalmi apátság is elpusztult. Esztergom várát azonban a hős Simon ispánnak sikerült megvédenie, és a tatárok rohama Székesfehérvár erős falain és védőinek kitartásán is megtört. A síkvidéki lakosság a pusztítás elől igyekezett elmenekülni, de lakóhelyeik legtöbbször a lángok martalékává váltak. ^{Ref, 308. old.}

Mivel a tatárok már Ausztria szomszédos részeit és a Dráva vidékét pusztították, IV. Béla király híveivel együtt a védettebb déli területek felé vonult vissza. Az uralkodó korábban már Klissza várába menekítette a legfontosabb ereklyéket, köztük Szent István holttestét és a fehérvári templom kincseit is. Béla végül Spalatóba, majd a tengerparti Trau és Bua szigetére menekült, mivel a tatárok, élükön Kádán hadvezérrel, főképp őt akarták elfogni. ^{Ref, 308. old.}

1242 tavaszán a magyar birodalmat sújtó tatárvész váratlanul véget ért. A visszavonulásuk hátterében nem a magyar fegyverek, hanem a távoli Mongóliában történt fordulat állt: Ögödej nagykán 1241 decemberében meghalt. A halálhír csak hónapokkal később jutott el a Duna mentén és az erdélyi részeken táborozó vezérekhez, akik ezt követően azonnal megkezdték a kivonulást az országból. A hódítók töméntelen zsákmánnyal és fogollyal megrakodva siettek haza Ázsiába, maguk után azonban csak üszkös romokat és elnéptelenedett tájakat hagytak. ^{Ref, 308–309. old.}

A pusztítás mértékéről a legmegrendítőbb tanúbizonyságot Rogerius mester, a váradi főesperes hagyta az utókorra. Rogerius maga is a tatárok fogságába esett, ahonnan egy hűséges szolgájával sikerült megszöknie. Ám menekülésük után hét napon keresztül elpusztított települések között bolyongtak, és egyetlen élő lélekkel sem találkoztak. Amikor Gyulafehérvárra értek, ott is csak a mészárlás nyomait és teljes pusztulást találtak. ^{Ref, 309. old.}

A főesperes és társa végül Kolozs vármegyében, Magyarfráta közelében talált embereket. Itt a hegység sűrű rengetegében nagy számú menekült rejtőzködött, akik a legsúlyosabb nélkülözések közepette próbálták túlélni a támadást. Semmi élelmük nem volt, így kétségbeesésükben tört cserfahéjjal kevert lisztből sütöttek maguknak száraz lepényeket. Rogerius több mint egy hónapot töltött velük, amíg az emberek elég bátorságot nem gyűjtöttek ahhoz, hogy a falvaikba visszatérjenek. A táj ekkorra már felismerhetetlenné vált: a puszta mezőkön elszaporodtak a farkasok és más fenevadak, a levegőt pedig a temetetlen holttestek bűze mételyezte meg. ^{Ref, 309. old.}

Amint a tatár seregek elhagyták a magyar birodalmat, IV. Béla magyar király 1242 májusában hazatért, és rögtön elkezdte az állam újjászervezésének emberfeletti munkáját. Első lépésként legbizalmasabb híveit nevezte ki a leginkább sújtott területek élére: a Tiszántúlt a vitéz Geregye nembeli Pálra bízta, míg Erdélyt Lőrinc vajda irányítása alá rendelte. Feladatuk a szétfutott lakosság összegyűjtése, a közbiztonság helyreállítása és az utakat elálló rablóbandák kíméletlen felszámolása volt. ^{Ref, 309. old.}

A belső rend helyreállítása mellett Bélának a szomszédos hatalmak árulásával is szembe kellett szállnia. Hadat indított Harcos Frigyes osztrák herceg ellen, aki a tatárjárás okozta fejetlenséget kihasználva aljas módon több nyugati várat és vármegyét is elragadott a koronától. A herceg, bár nagy sereg állt rendelkezésére, az elszánt magyar támadás láttán meghátrált, és békét kötött, visszaadva az általa elfoglalt területeket. ^{Ref, 309. old.}

Bár a nyugati krónikások ekkoriban már a magyar nemzet végleges megsemmisüléséről írtak, a király erélyes fellépésének és hűséges vitézei áldozatvállalásának köszönhetően a birodalom életképes maradt. IV. Béla elképesztő gyorsasággal szilárdította meg ismét a központi hatalmat, és a romokon egy új, ellenállóbb állam alapjait fektette le. Az újjáépítés megkezdése világossá tette Európa számára, hogy a tatárok pusztítása sem tudta végleg megtörni a magyar állam egységét, a király pedig méltán érdemelte ki a második honalapító címet. ^{Ref, 309. old.}

Mivel a tatár pusztítás után a magyar királyság lakossága drasztikusan megfogyatkozott és hatalmas területek váltak lakatlanná, IV. Béla magyar király a legvonzóbb kedvezményekkel ösztönözte a bevándorlást. A legnagyobb arányú telepítések a német birodalom tartományaiból indultak meg, ahonnan kisebb-nagyobb rajokban folyamatosan érkeztek az új lakosok, különösen az 1259-es ínséges esztendőt követően. ^{Ref, 311. old.}

A haderő pótlása érdekében Béla ismét felvette a kapcsolatot a kunokkal, és visszahívta őket az országba. A kun bevándorlás új hulláma már szervezettebben zajlott: a jövevények apróbb csapatokban érkeztek, így könnyebben el tudták helyezni őket a puszta földeken. Az előkelő kunok földbirtokot és nemességet kaptak, a köznép pedig falvakat alapított, ahol saját törzsfőnökeik és országos vajdájuk alatt éltek. A beilleszkedés felgyorsítása érdekében a király a trónörököst, az ifjú Istvánt megkoronázta, majd a kun fejedelem lányával, a szépséges Erzsébettel házasította össze. Emellett Béla 1251-ben kiváltságlevelet adott a zsidóknak is, így jogilag egyenrangúvá tette őket a keresztény vendégnépekkel. ^{Ref, 311. old.}

A pusztítás által leginkább sújtott Erdély újjáépítését IV. Béla Lőrinc vajdára bízta, akinek feladata a szétfutott lakosság összegyűjtése és a rend helyreállítása volt. Ennek ellenére még évekkel később is maradtak néptelen vidékek, mint Naszód környéke, amely még évtizedekig pusztán állt. Ezekre a gazdátlan területekre egyre nagyobb számban költöztek be a Balkán déli részéről érkező oláh telepesek. A népességpótlás a Dráva és a Száva közén is nagy erőkkel zajlott, ahová főként németek és olaszok érkeztek, akik a városokban telepedtek meg, és hűségesen támogatták az ország újjáépítését. ^{Ref, 311–312. old.}

IV. Béla király uralkodása alatt a magyar birodalom ismét Európa egyik meghatározó hatalmává vált. A király vejei, Rásztiszló és Leo rutén hercegek révén gyakran avatkozott be Ruténia belső ügyeibe. Béla ismételten katonai segítséget nyújtott nekik a belső viszályok kezelésére, Rásztiszlónak pedig 1254-ben odaajándékozta a macsói bánságot is. Emellett a király visszavette a Szörényi bánságot a kötelezettségeiket elhanyagoló ispotályos lovagoktól. Rásztiszló vezetésével a magyar seregek Bulgáriába is betörtek, és több alkalommal is hódolatra kényszerítették a bolgár cárt. ^{Ref, 319. old.}

A déli határok mentén IV. Béla szintén nagy hangsúlyt fektetett a magyar fennhatóság megőrzésére. Megvédte a kezén maradt dalmát területeket, és megbüntette az elszakadni próbáló Spalatót. Boszniát és Halomföldet ismételt hadjáratokkal kényszerítette engedelmességre, amiben 1248-tól kezdve hűségesen támogatta őt a belső rendet helyreállító István bosnyák bán. A király tiszteletben tartotta a helyi lakosság vallási nézeteit, Bosznia pedig mintegy száz éven át hűséges maradt a magyar koronához. ^{Ref, 319. old.}

A balkáni politika egyik legjelentősebb sikere az Uros rác király felett aratott győzelem volt. 1264 áprilisában Béla, miután a rácok betörtek az ország széleire, István pozsonyi ispán vezetésével sereget küldött ellenük. A magyar haderő leverte az ellenséget, és magát Urost is foglyul ejtette főembereivel együtt. A győzelem híre egy fényes nemzetközi diplomáciai esemény közepette érkezett meg a budai udvarba, ahol éppen görög, bolgár, cseh, tatár és francia követek tartózkodtak. A diadalnak a király lányai – Constantia, Kinga és Jolán – is tanúi voltak, akik férjeikkel együtt látogattak haza. Bár a rácok elleni küzdelem a későbbiekben is folytatódott, e győzelem megerősítette a magyar király tekintélyét a Balkánon. ^{Ref, 319. old.}

Harcos Frigyes halálával a Babenberg-ház férfiágon kihalt, ami válságos helyzetet teremtett a magyar birodalom nyugati határainál. A tartományokban eluralkodó zűrzavar és az osztrák urak betörései miatt IV. Béla király kénytelen volt beavatkozni a szomszédos területek ügyeibe. A királyt nemcsak a rendteremtés, hanem egy távolabbi politikai cél is vezérelte: meg akarta szerezni Stíriát, hogy elejét vegye a Babenberg-birtokok újraegyesítésének, amely állandó fenyegetést jelentett volna az országra nézve. Ebben a törekvésében a Przemysl-házból származó II. Ottokár cseh király lett a legfőbb ellenfele, aki a teljes Babenberg-örökségre tartott igényt. ^{Ref, 320. old.}

A két uralkodó kezdetben a pápai udvarnál próbálta érvényesíteni az igazát. IV. Incze pápa eleinte hajlott az osztrák és stíriai területek megosztására a magyar és a cseh király között, de végül a Babenberg Gertrud hercegnőnek és férjének kedvező megoldást támogatta. IV. Béla felismerte, hogy a Szentszékre nem számíthat, és miután a határ menti villongások 1250-ben felerősödtek, haddal vonult Ausztria ellen. II. Frigyes császár halála után az osztrák urak egy része a fiatal Ottokárt hívta be a tartományba, ami közvetlen háborúhoz vezetett a magyarok és a csehek között. ^{Ref, 320–321. old.}

Béla végül 1254 elején Pozsonyban békét kötött Ottokárral, amelynek értelmében Stíria déli része magyar fennhatóság alá került. Az új tartomány kormányzását a király kezdetben hű hívére, Gutkeled István bánra bízta, majd fiát, az ifjabb István herceget nevezte ki stíriai herceggé. István, aki korábban rövid ideig Erdélyt is kormányozta, igyekezett megnyerni a helyi lakosságot és a kolostorokat, de a stíriai urak nehezen tűrték a magyar uralmat. Ottokár ezt kihasználva folyamatosan bujtogatta a kedélyeket, ami 1259-ben nyílt lázadáshoz és Stíria elvesztéséhez vezetett. ^{Ref, 321. old.}

A konfliktus végül 1260 júliusában a Morva-mezőn, Kroissenbrunn mellett dőlt el. Bár a magyar sereg kezdetben sikereket ért el, a döntő összecsapásban súlyos vereséget szenvedett a csehektől. IV. Béla kénytelen volt lemondani Stíriáról és békét kötni Ottokárral, aki ezt követően az ország egyik legveszélyesebb ellenségévé vált. A vereség nemcsak a nyugati terjeszkedésnek vetett véget, hanem a trónörökös, István herceg és apja közötti viszonyt is elmérgesítette. ^{Ref, 321. old.}

A magyar birodalom belső nyugalmát az 1260-as évektől IV. Béla király és idősebb fia, István herceg között elmérgesedő viszony törte meg. István, aki korábban Erdély, majd Stíria hercege volt, nagyravágyó és türelmetlen természetével gyakran apja akarata ellenére cselekedett. Valószínűleg ez a fegyelmezetlenség vezetett az 1260-as kroissenbrunni vereséghez is, mert az ifjú herceg a parancsokat figyelmen kívül hagyva, idő előtt indított támadást a csehek ellen. Stíria elvesztése után István nem érte be Erdély kormányzásával, hanem fegyverrel követelt magának külön országrészt. Az 1262-ben kitört fegyveres konfliktus végén a király kénytelen volt engedni a vérontás elkerülése érdekében: a birodalmat kettéosztották, és az ifjabb király 29 vármegyét kapott meg a keleti részeken, ahol teljesen önállóan uralkodott. ^{Ref, 322. old.}

Nemsokára István udvarába sereglettek azok a gátlástalan bárók, akiknek érdekükben állt a belviszály fenntartása. Ilyen volt például a Győr nembeli Óváry Kelemen, aki hamis pénz verése és a németekkel való szövetkezés miatt menekült el Béla büntetése elől az ifjabb király területére. István nemcsak apja tekintélyét ásta alá, hanem saját anyja, Mária királyné és nővére, az özvegyen maradt Anna hercegnő magánbirtokait is önkényesen lefoglalta. Bár 1265 márciusában a felek ismét megbékéltek, a feszültség végleg megmaradt. IV. Béla tehetetlenül nézte, ahogy uralkodótársa egyre inkább háttérbe szorítja őt az államügyekben. ^{Ref, 323. old.}

IV. Béla uralkodásának végére a magyar birodalom belső szerkezete alapjaiban alakult át, és a rendiség végleges, törvényes formát öltött. Ez a folyamat az országot végleg a középkori feudális világ részévé tette. A döntő fordulat az 1267-es esztergomi gyűlésen történt, ahol az új hatalmi tényezők – a főpapság, a bárók és a királyi szolgák (köznemesek) – közösen kényszerítették ki kiváltságaik elismerését IV. Béla királytól, valamint fiaitól, István hercegtől és Béla hercegtől. Az itt kiadott tízcikkelyes oklevél már hivatalosan is elismerte e három réteget mint az ország új, kiváltságos uralkodó osztályát. ^{Ref, 324. old.}

Az új rendi alkotmány közös jogokat biztosított a kiváltságosoknak: az adómentesség immár nemcsak a nemesekre, hanem a földjeiken élő összes munkásra is kiterjedt, akiket tilos volt állami terhekkel sújtani. A nemeseket csak bírói útra lehetett fogni, és jogaik védelmében évenkénti törvénynapokat tartottak Székesfehérváron, ahol minden vármegyének képviseltetnie kellett magát. Cserébe a nemesség csak az ország határain belül volt köteles hadba vonulni, a külföldi hadjáratokat pedig már csak zsoldért vállalták. Ez a rendszer ugyanakkor a királyi hatalom jelentős meggyengüléséhez vezetett, hiszen az uralkodó cselekedeteit az esztergomi érsek felügyelete alá helyezték, aki akár egyházi büntetésekkel is kényszeríthette a királyt a nemesi jogok tiszteletben tartására. ^{Ref, 324. old.}

A rendiség győzelme mélyreható társadalmi változásokkal járt: a kiváltságosak rétege vált a kizárólagos politikai nemzetté, miközben a munkásosztály földesuraik közvetlen hatalma alá kerültek. Bár a várszerkezet maradványai még léteztek, a királyi hatalom pénzügyi és katonai alapjai nagyrészt elenyésztek, mivel a birtokadományok következtében a várak és a tőlük függő népek magánkézbe kerültek. IV. Béla így egy olyan új állam alapjait rakta le, amelyben a központi hatalomnak már folyamatosan egyezkednie kellett az önálló politikai erővé szerveződött bárókkal és nemesekkel. ^{Ref, 325. old.}

IV. Béla magyar király fájdalmasan élte meg tekintélyének csökkenését, amit a pápai udvarral való feszült viszonya is súlyosbított. Úgy érezte, a Szentszék elhanyagolja őt, és nem nyújt kellő támogatást külpolitikai törekvéseihez. Családi fájdalmát növelte fia, Béla herceg 1269-es halála, ami után az idős király már csak a hitben és az ájtatos cselekedetekben talált vigaszt. ^{Ref, 325. old.}

A királyt 1270. május 3-án, hatvannégy éves korában érte a halál a Margitszigeten, szent életű lánya, Margit közelében. Végnapjaiban erőszakos fia, a leendő V. István bosszújától tartva, feleségét, Mária királynét és lányát, Anna hercegnőt korábbi ellenfele, II. Ottokár cseh király oltalmába ajánlotta. Béla távozása egy korszak végét jelentette: az a király pihent meg, aki a teljes pusztulás széléről, a tatárjárás üszkös romjaiból építette újjá a magyar birodalmat. Nemcsak Magyarország atyjaként és újjáalkotójaként tisztelték, hanem a keresztény világ védelmezőjeként is, aki a tatár áradat feltartóztatásával mérhetetlen szolgálatot tett a nyugati világnak. ^{Ref, 325. old.}