Élete
II. András apja, III. Béla halálos ágyán tett fogadalmát teljesítve szánta rá magát a Szentföld felszabadítására. Bár kezdetben nem érzett elhivatottságot a távoli háború iránt, végül a pápaság folyamatos sürgetése és a bizánci császári trón megszerzésének reménye végett az indulás mellett döntött. A király az ország kormányzását távollétében János esztergomi érsekre bízta.Ref, 268–270. old.
A vállalkozás finanszírozása komoly akadályokba ütközött, mivel a hazai papság nagy része megtagadta a pápa által kiszabott hozzájárulás befizetését. II. András emiatt kénytelen volt az egyházi kincstárakat megdézsmálni, és még Gizella királyné Veszprémben őrzött koronáját is elvitette, hogy fedezni tudja a költségeket. A hadjáraton végül 12-15 ezer jól felszerelt lovas vett részt. A sereg Velence hajóin kelt útra, ám a szállításért a királynak csillagászati összeget kellett fizetnie, és esküvel le kellett mondania Zára városára vonatkozó minden igényéről. Ref, 270. old.
A keresztesek 1217 októberében érkeztek meg Akkon kikötőjébe, ahol II. András a ciprusi és a jeruzsálemi király felett is átvette a katonai parancsnokságot. A hadműveletek során a magyar vitézek több betörést hajtottak végre az ellenség területére, átkeltek a Jordán folyón, és sikertelenül ostromolták a Tábor-hegy török várát, valamint Beaufort erősségét. Bár a harcokban a magyarok hősiesen helytálltak, a stratégiai célokat és Jeruzsálem visszafoglalását nem érhették el. A királyt végül betegsége arra késztette, hogy 1218 elején szárazföldi úton induljon el hazafelé. Ref, 270–271. old.
A hazaérkező uralkodót siralmas állapotok fogadták: távolléte alatt a központi hatalom teljesen meggyengült, a főurak pedig nemcsak a királyi várbirtokokat sajátították ki, hanem még a kormányzó érseket is elüldözték. II. András a hadjáratból csupán fiának, Béla hercegnek hozott ajándékot a nicaeai görög császár lánya, Mária hercegnő személyében, aki a későbbi királyné lett. A hadjárat hatalmas adósságot és belső politikai káoszt hagyott maga után, ami végül kikényszerítette az 1222-es Aranybulla kiadását. Ref, 271–272. old.
Hazaérkezése után II. András nagyszabású kísérletet tett a pénzügyi helyzet javítására: elhatározta a királyi hatalom alapját jelentő várbirtokok visszavételét. 1221-ben bizottságokat küldött a vármegyékbe, hogy a régi összeírások alapján nem az eladományozott, hanem csupán az önkényesen elfoglalt várföldeket vegyék vissza a bitorlóktól. Ebben a munkában fiai, Béla herceg Erdélyben, Kálmán herceg pedig a Dráván túli területeken segítettek neki. A próbálkozás azonban kudarcba fulladt. II. András a XI. századi rendszert akarta feltámasztani egy olyan korban, amelyben a megváltozott gazdasági és politikai viszonyok között ez már lehetetlen volt. A vizsgálatok csak a világi urakat érintették, mivel az egyházi javakhoz a kánonjog értelmében nem volt szabad nyúlni. Az új társadalmi hatalmak, a nagybirtokosok pedig nem engedték a királyi hatalom megerősödését, mert egy gyenge uralkodó felelt meg leginkább önző érdekeiknek. Ref, 272. old.
II. András uralkodása alatt a magyar főpapság önálló, az uralkodóval állandóan szembeszálló politikai erővé vált. A főpapok nemcsak hatalmas vagyonra tettek szert, hanem olyan függetlenségről ábrándoztak, mint amilyent a német püspökök élveztek: saját pénzverési jogot követeltek maguknak, és igyekeztek minden állami ellenőrzést kiiktatni. A korszak egyik legbefolyásosabb, egyben legerőszakosabb egyházfője a belga származású Róbert volt, aki megpróbálta megfosztani a pannonhalmi apátságot a somogyi tizedektől, és bár a kétszer megtartott érseki választáson egyetlen szavazatot sem kapott, a pápa támogatásával mégis elnyerte az érseki széket, ahol később még az ifjú IV. Bélával is súlyos sértésig fajuló vitába keveredett. Ref, 273. old.
A főpapság világias életmódja és kapzsisága az egész egyházi szervezetre bomlasztólag hatott. A szerzetesrendek, köztük a ciszterciek és az ispotályosok egyre inkább kereskedelemmel és üzérkedéssel foglalkoztak, a János-rendűek és a templomosok pedig a kor meghatározó nemzetközi bankáraivá váltak. Eközben az alsó papság mélyszegénységbe süllyedt. A plébánosok közül sokan elhanyagolták hivatásukat, karddal és nyilakkal felszerelve jártak, mint a zsiványok, és a papi nőtlenség parancsát sem tartották be. Még a váci főesperesről is kiderült, hogy nős ember, aki fiának is egyházi javadalmat próbált szerezni. Ref, 274. old.
A válságot tovább mélyítették a pápa által kivetett súlyos egyházi adók. Anonymous keserűen panaszolta, hogy a rómaiak táplálkoznak Magyarország javaiból. Az elvilágiasodott egyház és a kizsákmányolt köznép közötti feszültségek miatt Magyarországon is megjelentek a nyugati és balkáni eretnek tanok, mint a patarenusok vagy bogumilok, akik az egyházi vagyon és hatalom ellen tiltakoztak. Erre válaszul a magyar főpapság nem belső reformokat sürgetett, hanem kíméletlen kánoni törvények bevezetését és a más vallásúak fegyveres kiirtását követelte II. András királytól. Ref, 274–275. old.
A 13. század elején a Magyar Birodalom társadalmi feszültségei a tetőpontjukra hágtak. A nagybirtokosok, az egyházi vezetők és a királyi szolgák egyaránt garanciákat követeltek jogaik védelmére a várszerkezet felbomlása és a központi hatalom meggyengülése közepette. II. András király nem zárkózhatott el a kérések elől: elsőként a papságnak adott széles körű kiváltságokat 1222-ben, mentesítve őket a királyi bíróságok és az állami adók alól. Ezt követte nem sokkal később, 1222. május 7-e előtt a híres Aranybulla kiadása, amely a rajta függő arany pecsétről kapta a nevét, és a magyar jogtörténet alapvető okiratává vált. A király hét példányban állíttatta ki az okmányt, amelyek közül egyet a pápához küldtek Rómába, a többit pedig az ország legfontosabb levéltáraiban helyeztek el. Ref, 276. old.
Bár az oklevél célja az volt, hogy a Szent István-féle jogrendet állítsa vissza eredeti tisztaságában, valójában egy új korszak, a rendiség kezdetét jelentette. Az Aranybulla elsősorban a királyi szolgák magánjogait szabályozta: biztosította számukra a szabad végrendelkezés jogát fiörökös hiányában, és mentesítette őket, valamint jobbágyaikat az állami adók, a szállásadás és más közterhek alól. A katonai szolgálatot is korlátozta: a királyi szolgák csak az országot érő külső támadás esetén voltak kötelesek fegyvert fogni, támadó háborúba pedig csak akkor tartoztak az uralkodóval menni, ha az fizetett nekik. A dokumentum rögzítette, hogy az uralkodó a törvény kútfeje, ugyanakkor a társadalom különböző rétegei számára biztosította jogaik gyakorlását, ami elősegítette a nemesség későbbi egységes renddé forrását. Ref, 277. old.
A törvény biztosította a királyi szolgák számára, hogy ügyeikben rendes bírói eljárás nélkül ne lehessen ítéletet hozni, és megerősítette részvételi jogukat a Székesfehérváron tartott törvénynapokon. Az Aranybulla egyik leghíresebb pontja az ellenállási záradék lett, amely felhatalmazta a püspököket, az országnagyokat és a nemességet, hogy amennyiben a király nem tartja meg a kiváltságokat, közösen vagy akár egyenként is ellenszegülhessenek az uralkodó akaratának. Az oklevél emellett szigorú korlátozásokat vezetett be az idegenek birtokszerzése és tisztségviselése ellen. Gondoskodott továbbá a tized természetbeni behajtásáról, a sókereskedelemről és az értékálló pénz veréséről is. Ref, 278. old.
II. András király bőkezű adományai és az egyház iránti engedékenysége sem hozott tartós békét, sőt a főpapság egyre több követeléssel állt elő. A pápa biztatására a püspökök kifogásolták az 1222-es Aranybullát, és addig nem nyugodtak, amíg 1231-ben egy új kiváltságlevelet nem kényszerítettek ki az uralkodótól. Ez a dokumentum bár sokban hasonlított a korábbihoz, valójában egyházi gyámság alá helyezte a királyt: eltörölte a világiak ellenállási jogát, és az esztergomi érsek kezébe adta az ellenőrzés jogát. Az érsek – aki ekkor a szenvedélyes és hataloméhes Róbert érsek volt – felhatalmazást kapott, hogy ha az uralkodó vagy utódai megszegik a bulla pontjait, előzetes intés után kiközösítéssel büntethesse őket. Ref, 279. old.
A politikai válság a királyi hatalom tartóoszlopait, a királyi szolgákat is nehéz helyzetbe hozta. Mivel az Aranybulla eredeti garanciái meggyengültek, a nagybirtokosok egyre gátlástalanabbul próbálták elnyomni őket. A központi bíróságok távolsága és tehetetlensége miatt a Zala vármegyei szolgák 1232-ben Kehidán gyűlést tartottak, és azt kérték a királytól, hogy saját területükön maguk szolgáltathassanak igazságot. II. András engedélyezte számukra az önbíráskodást és a bíróválasztást, ami döntő lépés volt a nemesi vármegye önkormányzatának kialakulása felé. Ref, 279–280. old.
II. András király 1224-ben bocsátotta ki a magyar jogtörténet egyik legfontosabb dokumentumát, a híres Andreanumot. Ez a kiváltságlevél nemcsak megerősítette az Erdélybe betelepült szászok korábbi jogait, hanem egységes szervezetbe is foglalta őket. Ezzel jött létre a Királyföld (fundus regius) néven ismert autonóm terület, amelynek lakói a legszélesebb körű szabadságjogokat élvezhették. Az oklevél legfőbb vívmánya az volt, hogy az összes szász telepet egyetlen közösségbe, egy különleges vármegyébe (universitas) vonta össze. Ref, 280. old.
A terület közigazgatásának élén a királyi ispán állt, akinek tisztségét ettől kezdve a nagyszebeni bíró töltötte be. Bár a várispán gyakorolta a legfelsőbb felügyeletet, az egyes szász városok és falvak megtarthatták saját önkormányzatukat és bíráskodási jogukat. A közösség politikai erejét mutatta, hogy a szász székek és városok képviselői közös gyűléseket tarthattak, ahol az egész Királyföldre kiterjedő statútumokat alkothattak. A gazdasági önállóság mellett az adózás rendjét is méltányosan szabályozták: a szászok évi adóját 500 kölni márkában rögzítették, amelyet az ispánjuk gyűjtött be. Ref, 280. old.
Az autonómia fejében a szászok jelentős katonai szolgálattal tartoztak az uralkodónak: belföldi harcok idején 500, míg a király külföldi hadjárataihoz 100 (időnként 50) nehézfegyverzetű lovast kellett kiállítaniuk. Ez a jól felszerelt haderő a magyar királyi sereg egyik legmegbízhatóbb oszlopává vált. Az igazságszolgáltatás terén is zárt egységet alkottak, hiszen minden ügyükben az erdélyi vajda volt a legfőbb felebbezési fórum. Ez a kiváltságrendszer évszázadokra biztosította a szászok megmaradását és Erdély gazdasági virágzását, miközben tovább erősítette a magyar államrendszer sokszínűségét. Ref, 280. old.
Ugyanebben a levélben, II. András király említette először a románokat, akik mint jobbágyok kaptak földet.
A 13. század első évtizedeiben a Magyar Birodalmat súlyos erkölcsi válság és a közrend felbomlása jellemezte. A kelettel való sűrűbb érintkezés, a pápaság és a császárság küzdelmei, valamint a gazdasági viszonyok gyökeres átalakulása mind hozzájárultak a társadalom alapjainak megrendüléséhez. A közerkölcsök hihetetlen züllésnek indultak. A felsőbb osztályok körében addig ismeretlen bűnök terjedtek el, és mind az egyházi, mind a világi hatalmasok gátlástalanul támadtak rá a közrendre, az uralkodói tekintélyre és egymás vagyonára. Ref, 281. old.
A korszak egyik legriasztóbb jelenségévé a rablólovagok váltak, akik hatalmaskodásaikkal saját szomszédaikat és az egyházat sem kímélték. A királyi hatalom, amelynek katonai és pénzügyi ereje a várbirtokok mértéktelen eladományozása miatt drasztikusan leapadt, tehetetlenné vált velük szemben. Az egyik leghírhedtebb figura Ambrusfia Fábián volt, aki rendszeresen pusztította és dézsmálta a pannonhalmi apátság jószágait. Bár tettei miatt egyházi átok alá került, ez cseppet sem fékezte meg az erőszakoskodásban. Ref, 281. old.
A belső zűrzavar közepette II. András kénytelen volt szakítani a magyar politika hagyományos vallási türelmességével is. A pápa sürgetésére hadjáratot indított a Boszniában terjedő bogumil eretnekség ellen, ami bár 1233-ban ideiglenesen helyreállította a magyar befolyást, hosszú távon bizonytalanná tette az uralmat a tartományban. Ref, 282. old.
II. András király 1213-ban beengedte a német lovagrendet az országba. A fekete keresztes, fehér köpenyes lovagokat először az akkoriban még puszta Máramarosban telepítette le, majd rájuk bízta a Barcaság lakatlan, de stratégiailag fontos területét is, amely mélyen benyúlt a kunok földjére. A lovagrend itt várakat épített és gondoskodott a határok védelméről. Ref, 282. old.
A rend azonban, amint berendezkedett az új területen, megpróbálta kihasználni a központi hatalom gyengülését és a zavaros belső állapotokat. A lovagok egyszerűen el akarták szakítani a területüket a magyar koronától, és 1224 elején hűbérül ajánlották fel a Barcaságot a pápának, aki ezt készségesen el is fogadta. II. András azonban a Szentszék iránti minden tisztelete ellenére sem tűrhette ezt az árulást. A következő évben, 1225-ben fegyveres erővel támadt a lovagokra, és kiverte őket a váraikból. Hiába kelt a védelmükre a pápa és küldött külön követet is az ügyben, a király visszavette a területet, és egész Erdéllyel együtt fiára, az ifjú Béla hercegre bízta a kormányzását. Ref, 283. old.
Béla Erdélyből kiindulva megkezdte a magyar befolyás kiterjesztését a kunok földjére is. Ebben a munkában a domonkosok és a minoriták szerzetesrendjei segítették, akik sikerrel térítették a kunokat. 1226-ban Róbert esztergomi érsek megalapította a milkói püspökséget a kunok számára. Béla emellett figyelmet fordított az Olt és a Duna közötti lakatlan vidékekre is: a védelemre létrehozta a Szörényi bánságot, és ott telepítette le a Balkánról érkező oláhokat. Az oláhok földet kaptak, megtarthatták keleti vallásukat, és cserébe katonai szolgálattal tartoztak a koronának. Ref, 283. old.
Róbert esztergomi érsek, aki korábban veszprémi püspökként már saját egyházát is sarcolta, és emiatt egyházi átok alá is került, esztergomi kinevezése után minden erejével a királyi tekintély megtörésén fáradozott. Bár a magyar seregek éppen a keresztény hit védelmében harcoltak a Balkánon, az érsek itthon azzal vádolta meg II. András királyt, hogy nem tartatja be a zsidók és az izmaeliták elleni törvényeket. A vádak mögött azonban nem vallási buzgalom, hanem anyagi sérelmek és hatalmi vágy álltak. Ref, 284. old.
A konfliktus 1232 februárjában hágott tetőpontjára, amikor Róbert érsek váratlanul egyházi tilalom alá vetette az egész országot. Ez a középkori ember számára a legsúlyosabb büntetés volt: elnémultak a harangok, bezártak a templomok, megszűntek az esküvők, a keresztelők és a temetések. A tilalom még a királyi házat is érintette. Emellett Róbert név szerint is kiátkozta a király legfőbb híveit, köztük Dénes nádort is. II. András hiába küldte fiát, az ifjú Bélát és a legfőbb urakat békíteni, az érsek hajthatatlan maradt. Csak akkor függesztette fel ideiglenesen a büntetést, amikor az uralkodó esküt tett, hogy minden panaszát orvosolja. Ref, 285–286. old.
A király végül a pápától a helyzet kivizsgálását kérte. A válságot lezáró beregi egyezséget végül 1233 augusztusában, a Beregi erdőben kötötték meg. Ez a megállapodás az egyházi hatalom teljes diadalát hozta: nemcsak a magyar egyházat szabadította fel az állam ellenőrzése alól, hanem az államot még világi dolgokban is a pápának rendelte alá. A dokumentum kimondta, hogy szinte minden fontos polgári per a püspöki szentszékek hatáskörébe kerül. Bár a szerződés betartását II. András és fiai, Béla és Kálmán herceg is esküvel ígérték, annak végrehajtása az üres kincstár és a papság szertelen anyagi követelései miatt lehetetlennek bizonyult. Ref, 286–287. old.
II. András király uralkodásának végére az egyházzal folytatott küzdelmei is nyugvópontra jutottak. Miután fiai, Béla és Kálmán Boszniában sikereket értek el az eretnekek ellen, a pápa végül elrendelte az országot sújtó egyházi tilalom feloldását. A megbékélést az is segítette, hogy IX. Gergely pápa 1235. július 1-jén szentté avatta az uralkodó 1231-ben elhunyt lányát, Erzsébetet. Ugyanebben az évben a király másik lányát, Jolántát férjhez adta Jakab aragóniai királyhoz. Ref, 288. old.
A békés éveket azonban az osztrák szomszéd betörése zavarta meg. 1235 nyarán Harcos Frigyes herceg ismételten a Magyar Birodalomra támadt, sőt néhány magyar urat is sikerült fellázítania a korona ellen. Az idős király azonban nem rettent meg: szövetséget kötött a csehekkel, és fiatalos hévvel indult az ellenség megleckéztetésére. A magyar sereg egészen Bécsig üldözte az osztrákokat, végül Frigyes súlyos áldozatok árán kényszerült békét kötni. A hadjárat fáradalmai azonban annyira kimerítették a királyt, hogy nem sokkal a győzelem után, 1235. szeptember 21-én hirtelen meghalt. Ref, 288. old.
II. András már hét királyi címet viselt: Magyarország, Horvátország, Dalmácia, Ráma, Rácország, Halics és Ladomér királyának mondhatta magát, és keresztes hadjáratának köszönhetően néha a jeruzsálemi királynak is nevezték. Ellentmondásos, belső viszályoktól terhes birodalmat hagyott hátra, de uralkodása alatt az ország gazdaságilag mégis fejlődött. A király tudatosan támogatta a gyéren lakott vidékek, így Máramaros, Brassó, Háromszék és Csík betelepítését, valamint a Szörényi bánság megszervezését, amelyet Szörény várából kormányoztak. Halála után harmadik felesége, az ifjú Estei Beatrix királyné várandósan menekült el az országból, és Németországban szülte meg fiát, Istvánt, akinek gyermeke, III. András később az Árpád-ház utolsó királyaként tért vissza a magyar trónra. Ref, 289–292. old.
