Trónutódlási válság és a pápai befolyás elleni küzdelem
III. András 1301 januári váratlan halálával az Árpád-ház férfiágon kihalt, ami azonnal súlyos válságba sodorta az országot. A pápai udvar és a hazai pápapárti erők már régóta az Anjou-házi Károly trónigényét támogatták, aki még a király életében fegyverrel érkezett magyar földre. A mindössze tizenkét éves, ekkor még tehetetlen gyermek herceg mögött főként a horvát-dalmát vidékek olasz és egyéb idegen urai sorakoztak fel. András halálhírére a királyellenes tábor egyik legfőbb alakja, Bicskei Gergely esztergomi érsek azonnal cselekedett: az ifjú trónkövetelőt Zágrábból Esztergomba hozatta, és sietve megkoronázta. A szertartás azonban nem a szent koronával történt, így a nemzet nem ismerte el törvényesnek. Ref, 401. old.
Az ellenállás valódi oka nem maga a gyermek Károly személye volt, hanem az a pápai főhatósági elv, amelyet ő képviselt. A Szentszék ugyanis azt hirdette, hogy a magyar korona adományozása egyedül a pápát illeti meg, ami mély felháborodást és viharos tiltakozást váltott ki az önállóságára kényes magyar közvéleményből. Az egyházi és világi urak többsége, a köznemesek és a nemzet minden rendje összefogott a szabad királyválasztás mellett. Bicskei Gergely érsekkel szemben még a hazai főpapság nagy része is a nemzeti önrendelkezés mellé állt. Az egymással máskülönben örökké viszálykodó főurak, mint a Kőszeghyek, a trencsényi Csákok, az Ákosok és az Abák is tökéletes egyetértésben utasították el a pápa akaratát, kijelentve, hogy bárkit elfogadnak az Árpádok nőági rokonai közül, csak azt nem, akit Róma kényszerít rájuk. Ref, 401–402. old.
Hogy a jogfolytonosságot megőrizzék, a rendek az Árpád-ház leányági leszármazottai között kerestek új uralkodót. Választásuk végül IV. Béla dédunokájára, Vencel cseh és lengyel királyra esett, akinek édesanyja a magyar Kunigunda, II. Ottokár cseh király felesége volt. Bár a cseh király nem fogadta el a felkínált koronát, maga helyett tizenkét éves, magyarul is kiválóan beszélő fiát, Vencelt ajánlotta a magyar rendek figyelmébe. Ref, 402. old.
VIII. Bonifác pápa, hogy meggátolja a választást, Boccasini Miklós ostiai bíborost küldte pápai legátusként az országba, ám a követ tehetetlennek bizonyult a hatalmas nemzeti mozgalommal szemben. A magyar urak a cseh királyfit nagy lelkesedéssel fogadták, és Budán ünnepélyesen királlyá választották. Ezt követően Székesfehérvárra vonultak, ahol 1301. augusztus 27-én János kalocsai érsek tíz püspök jelenlétében, szabályszerűen megkoronázta az ifjú Vencelt Szent István koronájával. Ref, 402–403. old.
A koronázással az ország ismét törvényes uralkodót kapott, aki hatalmát nem a pápa akaratára, hanem a nemzet egyhangú választására alapozta, ami rideg ellentétben állt az Anjouk trónigényével. Az ifjú király hívei azonnal cselekedtek: a hatalmas Kőszeghy Iván fegyvereseivel kiverte Esztergomból a pápapárti Bicskei Gergely érseket, aki a trónkövetelő Károly herceggel együtt a Dráván túli részekre kényszerült menekülni. Bár az ifjú Vencel uralma kezdetben szilárdnak tűnt, a pápai legátus nem nyugodott bele a kudarcba, és mindent elkövetett, hogy viszályt szítson a hazai főpapság és az új uralkodó között. Ref, 403. old.
Buda polgárainak bátor szembeszállása a pápával
1302-ben a helyzet polgárháborúig fajult a magyar birodalomban. Az Anjou-házi Károly trónigényét támogató pápapárti erők merész kísérletet tettek arra, hogy egy váratlan rajtaütéssel elfoglalják Buda várát, és fogságba ejtsék magát az ünnepélyesen megkoronázott Vencel királyt. A budai polgárok azonban résen voltak, és meghiúsították a támadók szándékát. A város lakossága ellenségének tekintette a pápapártiakat, különösen a gőgös Bicskei Gergely érseket, aki korábban már egyházi átokkal sújtotta a várost. Ref, 403. old.
A kudarc után a pápai legátus, Boccasini Miklós bíboros tehetetlen dühében 1302. május 22-én újabb, még szigorúbb kiközösítéssel sújtotta Budát. A büntetés hatására a városban szolgáló lelkészek meghátráltak és felmondták az egyházi szolgálatot, ám a budai polgárok a helyükre új lelkészeket ültettek a plébániákba. Ezek a köztiszteletben álló új papok pedig a megszokott egyházi szertartások és formaságok kíséretében, ünnepélyesen válaszcsapást mértek a támadókra: egyházi átokkal sújtották a teljes olasz pártot, név szerint kiközösítve magát VIII. Bonifác pápát, az esztergomi érseket, valamint az összes olyan magyart, aki elpártolt a törvényes uralkodótól, Venceltől. Ref, 403. old.
Bár Bonifác pápa dühében 1302 júniusában a maga ítélőszéke elé idézte a magyar királyt, sem Vencel, sem Prágában uralkodó apja nem ismerték el a pápa bíráskodási jogát a magyar trónkérdésben, és határozottan tiltakoztak a Szentszék erőszakos beavatkozása ellen. Ref, 403–404. old.
Vencel távozása és bajor Ottó megkoronazasa
1304 nyarán Vencel király helyzete tarthatatlanná vált a magyar birodalomban. Apja, II. Vencel cseh király, látva a pápai udvar ádáz támadásait és fia ellen szított elégedetlenséget, nagy sereggel megjelent Budán. Itt a magyar urakkal folytatott tanácskozások során meggyőződött arról, hogy a gyermekkirály személyes biztonsága is veszélyben van. Ezért hazavitte fiát Prágába, és a biztonság kedvéért a szent koronát, valamint a koronázási ékszereket is magával vitte. Távozása előtt Kőszeghy Ivánt nevezte ki az ország kormányzójává. Ezzel a fiatal uralkodó magyarországi uralma lényegében véget ért. Ref, 404. old.
Az idősebb Vencel 1305-ben bekövetkezett halála után az ifjú király október 9-én ünnepélyesen is lemondott a magyar trónról. Összes jogát, a szent koronával együtt, unokatestvérére, a bajor hercegi családból származó Ottó hercegre ruházta át, aki IV. Béla király lányának, Erzsébetnek a fia volt. Ottó készséggel elfogadta a magyar urak hívását, ám a Habsburgok ellenséges indulata miatt csak titokban, álruhában és csekély kísérettel utazott át Ausztrián. Ref, 404–405. old.
Magyar földön a volt Vencel-párt örömmel üdvözölte az új uralkodót. A veszprémi és a csanádi püspök, számos világi úr, valamint Buda, Esztergom és Székesfehérvár városa, illetve az erdélyi szászok is csatlakoztak hozzá, majd az ősi szokásoknak megfelelően megkoronázták. Időközben a pápapárti erők vezetői meghaltak, így az új pápa, V. Kelemen még nem tudott erélyesen fellépni a magyar ügyekben.Ref, 405. old.
Kán László erdélyi vajda árulása
Miután az Árpád-ház leányági leszármazottjaként, a bajor Ottó herceget a hazai rendek jelentős része támogatásáról biztosította és ünnepélyesen megkoronázta, az ifjú király helyzetét a pápapárti erők folyamatosan nehezítették. Tamás esztergomi érsek rafinált tervet eszelt ki az uralkodó tőrbe csalására. Elhitette Ottóval, hogy ha feleségül veszi a roppant hatalmú erdélyi úr, Kán László vajda leányát, akkor Erdély és a vajda tekintélye az ő pártját fogja erősíteni. Ref, 405. old.
Így Ottó 1306-ban kíséretével együtt Erdélybe utazott, hogy előkészítse a menyegzőt és személyesen is megismerje a keleti országrész viszonyait. Útja során az erdélyi szászok lelkesen és nagy tisztelettel üdvözölték a királyt, aki gyanútlanul lépett be Kán László udvarába. Tamás érsek azpnban, amint a király eltávolodott az ország központjától, azonnal megszegte az addigi fegyverszünetet, visszafoglalta Esztergom várát, és arra ösztönözte László vajdát, hogy fogja el vendégét. Ref, 405. old.
Kán László fogságba is vetette az uralkodót, elvette tőle a szent koronát, majd megalázó módon kiutasította őt az országból. Ottó lengyel földön keresztül, megtörten menekült vissza Bajorországba, amivel magyarországi uralkodása gyakorlatilag véget ért. Az erőszakos merénylet híre hatalmas felháborodást váltott ki: a felbőszült szászok megrohanták a gyulafehérvári káptalant, és kegyetlen bosszút álltak az egyházmegye papjain, amely tükrözte, hogy a főurak önkénye és a központi hatalom hiánya mekkora káoszba taszította a birodalmat. Ref, 405. old.
Gentilis bíboros diktatórikus fellépése
A bajor Ottó elfogatása és elűzése után a pápai udvar elérkezettnek látta az időt a döntő beavatkozásra. Anjou Károly kérelmére V. Kelemen pápa 1307. augusztus 8-án Avignonban állította ki azt a megbízólevelet, amellyel különös hatalommal ruházta fel új legátusát, Gentilis bíborost. Az agyafúrt és erőszakos pápai követ korlátlan jogkört kapott mind az egyházi, mind a világi ügyekben. Küldetésének elsődleges célja az volt, hogy minden eszközzel felvirágoztassa védence, Károly Róbert ügyét, miközben a követség óriási költségeit kíméletlenül a magyar egyházra terhelte. Hogy saját híveit ültethesse a megürült tisztségekbe, a pápa a követség idejére felfüggesztette a káptalanok püspökválasztó jogát. Ref, 406. old.
Gentilis bíboros óriási hatalmához mérten fejedelmi udvarral vette magát körül: népes kíséretéhez auditorok, bírák, pápai és császári közjegyzők, káplánok, udvarmesterek, orvosok, udvari tisztviselők és számtalan szolgáló tartoztak. Ezt a népes udvartartást és a bíboros fényűző életmódját mind a kimerült magyar papságnak kellett eltartania. A legátus által kivetett adók elviselhetetlen terhet róttak az amúgy is elszegényedett egyházmegyékre: az erdélyi püspökség évi adója 313, a kalocsai érseké 240 márka volt, de még az esztergomi érsek sem bírta fizetni a tőle követelt szertelen összegeket. Egyes püspökségekben a kirótt adó meghaladta a javak teljes évi jövedelmét. Ref, 406. old.
A kíméletlen adóprés a szegény alsó papságot döntötte a legmélyebb nyomorba. Gentilis azonban semmilyen könyörületet nem mutatott: a fizetésben késlekedőket javadalomvesztéssel és egyházi átokkal fenyegette, gátlástalanul érvényesítve akaratát. Bár a kétségbeesett papság a szemébe mondta, hogy a terheket gonoszul és istentelenül rótta ki rájuk, a bíborost ez cseppet sem tartotta vissza. Ref, 406. old.
Károly Róbert törvényes királyá választása Pesten
A Vencellel és Ottóval tett kísérletek után a magyaroknak nem maradt más trónjelöltjük, így a nemzetnek lassan meg kellett barátkoznia az Anjou-házból származó Károly Róberttel. Az ifjú herceg, aki a délvidéki Péterváradon, a bélakuti monostorban nevelkedett, az évek során megtanult magyarul, megismerte az ország viszonyait és vezető embereit. Tamás esztergomi érsek és a főpapság következetes munkájának köszönhetően a közhangulat egyre inkább a javára fordult. Amikor Károly 1308 őszén a pápai legátussal, Gentilis bíborossal Budára érkezett, a magyar urak és a nemesség többsége már kész volt őt uralkodóul elfogadni – de kizárólag a szabad királyválasztás ősi elve alapján. Ref, 407. old.
A rendek határozottan elutasították azt a pápai törekvést, hogy a Szentszék adományozza a magyar koronát. Gentilis bíboros kénytelen volt engedni a nemzeti akaratnak, és királyválasztó gyűlést hirdetett, amelyet zsinatnak nevezett és 1308. november 27-én Pesten, a Duna-parton álló dömés (domonkos) kolostorban tartottak meg. A gyűlés egyhangúlag Magyarország királyává kiáltotta ki Károly herceget, mint az első szent királyok hamisítatlan törzséből sarjadó fejedelmet. Ref, 407–408. old.
A törvényes koronázás útjában már csak egyetlen akadály állt: a szent korona az erdélyi vajda, Kán László birtokában volt. Gentilis először maga próbált alkudozni Lászlóval és Csák Mátéval, ám a dörzsölt tartományurak túljártak a pápai követ eszén, kigúnyolták fenyegetéseit, és eszük ágában sem volt kiadni a féltve őrzött kincset. Látva a legátus kudarcát, Károly király a tárgyalások vezetését Tamás esztergomi érsekre bízta, aki sikeresen megoldotta a kényes feladatot: 1310 nyarára jobb belátásra bírta az erdélyi vajdát, aki végül átadta Szent István koronáját. Ref, 408. old.
Augusztus 20-án Székesfehérváron Tamás érsek a szent koronával ünnepélyesen és minden közjogi előírásnak megfelelően Magyarország királyává avatta I. Károlyt. Az uralkodó ezen az alkalmon valószínűleg megerősítette II. András Aranybulláját is, ami megfelelt a korabeli társadalom elvárásainak, különösen a köznemesség érdekeinek. E szertartás során a választott király végre törvényes, a birodalom megkérdőjelezhetetlen uralkodójává vált, hatalmát azonban csak Gentilis bíboros 1311-beli távozása után gyakorolhatta ténylegesen. Ref, 408–409. old.
Kán László vajda erdélyi magántartománya
A 14. század első évtizedében a magyar birodalom sorsa nem a koronás uralkodók, hanem az elhatalmasodott főurak kénye-kedve szerint alakult. A központi hatalom teljes hiánya miatt a királyi felségjogok és jövedelmek a tartományurak kezébe kerültek, az ország pedig szétesett önálló kiskirályságokra. A Felvidéken Csák Máté, a Dunántúlon a Kőszeghyek, Erdélyben Kán László vajda, míg a Tiszántúlon és az északkeleti vármegyékben a Borsák, az Abák és az Ákosok uralkodtak korlátlan hatalommal, teljesen veszélybe sodorva az állam egységét. Ref, 410. old.
Kán László erdélyi vajda Déván rendezte be fényes udvarát, és bár hatalmát még III. András királytól kapta, hamarosan Erdély kormányzását valóságos családi vállalkozássá formálta: rokona, Péter gyulafehérvári püspök segítségével saját embereit ültette a legfőbb tisztségekbe. A püspök unokaöccse, Fogas Péter lett a székely ispán, míg testvére, Fogas Mihály a gyulafehérvári székeskáptalan prépostja. Péter püspök halála után a vajda nyers erőszakkal kényszerítette a kanonokokat, hogy saját fiát, Lászlót válasszák meg püspöknek, bár ezt a törvénytelen választást utóbb megsemmisítették. Ref, 411. old.
László kezében összpontosult az orszagrész szinte teljes gazdasági és katonai ereje: ő ellenőrizte a besztercei, szebeni és székely ispánságokat, valamint Dés, Kolozsvár és Szék városát, sőt a gazdag radnai ezüstbányákat is. Számos nemes birtokát elkobozta, ám a többi főúrral ellentétben ügyelt arra, hogy a köznépet ne sanyargassa, sőt igyekezett megkedveltetni velük magát. A királyi hatalmat teljesen semmibe vette, Erdélyre mint saját területére tekintett, és gátlástalanul kihasználta a trónkövetelők harcát. Tőrbe csalta a bajor Ottót, és bár a szent koronát végül átadta I. Károlynak, a koronázás után sem volt hajlandó alávetni magát az új uralkodónak. Ref, 411. old.
Három széket elszakított Királyföldtől, a szebeni polgárokat pedig megfosztotta a királyi kiváltságokon alapuló önkormányzatuktól. A tizedfizetés körüli vitákban az egyház oldalára állt a szászokkal szemben, amely ellentétet szított a magyarok és a szászok között. Önálló külpolitikát is folytatott: lányát Milutin István szerb király fiához adta feleségül, ami a magyar állam érdekeivel ellentétben a rácok elszakadási törekvéseit erősítette. Kán László uralma így hosszú időre meghatározta a birodalom keleti és déli határainak sorsát, kárt okozva az ország egységének. Ref, 411. old.
Károly király szövetsége a köznemességgel és a néppel
A szent korona megszerzése után az ifjú I. Károly király szinte reménytelen helyzetben találta magát. A magyar birodalmat feldaraboló hatalmas bárók Szent István palástján igyekeztek megosztozni. A tíz éve az országban élő uralkodó azonban alaposan kiismerte alattvalóit: tudta, hogy a néptömegekben és a kisebb birtokosokban mélyen él a vágy az államegység és a biztonságot nyújtó erős királyi hatalom iránt. Így a nagybirtokosok ellenében az elnyomott alsóbb néprétegekre, a városi polgárságra és a vármegyei köznemességre támaszkodott, akik lelkesen csatlakoztak zászlaihoz a belső rend és a vagyonbiztonság helyreállítása érdekében. Különösen a déli vármegyék köznemessége sorakozott fel mellette olyan erővel, hogy környezetükben a nagybirtokosokat is a király pártjára kényszerítették. Ezért a király a székhelyét is Temesvárra tette át. Ref, 415. old.
A nemzet nem csalódott az új uralkodóban, aki vitéz katonának, bátor hadvezérnek és kiváló szervezőnek bizonyult. Károly király vaskézzel látott hozzá a zűrzavar és az önkény megfékezéséhez: vitézségével és alkotó munkájával a közrend és az államegység apostolává vált. Bár küzdelmei során élete minduntalan veszélyben forgott, nem volt vérszomjas természet. A bűnbocsánatot és kegyelmet készséggel megadta a behódolóknak, ám a helyzet brutalitása rákényszerítette, hogy kemény eszközökkel mentse meg a szakadék szélén álló birodalmat. Ref, 415. old.
Az ország egyesítése és a belső rend helyreállítása
Az 1311-ben kirobbant nyílt küzdelemben Csák Máté magyar főúr és szövetségesei gátlástalanul pusztították az országot, még Visegrádot és a királyi udvar környezetét is megtámadva, az Aba Amadé fiai pedig felrúgták a királlyal kötött korábbi megállapodást, és feldúlták Sárospatakot, kifosztva a királyi várat és a környékbeli egyházi javakat. Károly király 1312 tavaszán személyesen indult hadba az Abák ellen. A döntő ütközetre 1312. június 15-én, Kassa közelében, a Rozgony melletti Hernád-völgyben került sor. A középkor egyik legvéresebb és legelkeseredettebb csatájában a királyi sereg a polgárok és nemesek hősies támogatásával megsemmisítő vereséget mért a lázadókra. Ref, 416. old.
Károly a diadal után azonnal helyreállította a királyi tekintélyt Abaúj, Zemplén és Sáros vármegyékben, visszavéve a bitorlóktól az elragadott királyi birtokokat és jövedelmeket. E győzelem nemcsak az északkeleti országrész felszabadítását jelentette, hanem lélektani fordulópontot is hozott: bebizonyította, hogy a király a nép támogatásával képes legyőzni a leghatalmasabb bárókat is, megnyitva ezzel az utat a magyar birodalom egységének teljes helyreállítása előtt. Ref, 416. old.
A Felvidék mellett a Dunántúlon és a Tiszántúlon is elhúzódó küzdelmeket kellett vívni a belső rend helyreállításáért. A Dunántúlon a Kőszegiek Ausztriára támaszkodva robbantottak ki felkelést, amelynek leverése több mint tíz évig tartott. A királyi sereg végül 1327-re kényszerítette Kőszegi Jánost várainak átadására és a királyi hatalom elismerésére. Ref, 417. old.
Közben a Tiszántúlon, Kán László erdélyi vajda biztatására, újabb veszedelmes lázadás tört ki a volt nádor, Borsa Kopasz Jakab vezetésével. A Borsa nemzetség Körösszeg, Adorján és Sólyomkő várára támaszkodva el akarta mozdítani Károlyt a trónról, hogy helyére egy lengyel-halicsi herceget ültessen. Károly király 1317-ben Debrecen közelében döntő vereséget mért a lázadókra. A királyi csapatok ezután gyors egymásutánban vették be Adorján és Sólyomkő várát, magát Borsa Kopasz Jakabot pedig elfogták. Az uralkodó nem végeztette ki a lázadó főurat, de teljes vagyonelkobzással sújtotta, amivel az egykor hatalmas Borsa nemzetség végleg elveszítette politikai erejét. Ref, 417. old.
A tiszántúli és dunántúli felkelések leverésével párhuzamosan I. Károlynak Erdélyben is le kellett számolnia az önálló hatalmat kiépítő Kán László vajdával. Az ellene indított küzdelem hosszú és véres háborúvá terebélyesedett, amely egészen 1329-ig elhúzódott. A harcok folyamán maga Kán László meghalt, fiai pedig a csatatéren estek el, vagy Rácországba menekültek, így a vajda nemzetségének hatalma végleg összeomlott. Ezzel a győzelemmel I. Károly király Erdélyt is teljes egészében alávetette a központi hatalomnak, ezáltal megteremtve a magyar birodalom egységét. Ref, 418. old.
Az Anjou-udvar fénye és a királyi család boldogsága
A korábbi sikertelen házasságok után I. Károly király 1320. július 6-án harmadszor is megnősült: I. Ulászló lengyel király (Lokietek Ulászló) lányát, a szép és kitűnően nevelt Erzsébet hercegnőt vette feleségül. Erzsébetben az uralkodó nemcsak odaadó élettársra, hanem bölcs politikai tanácsadóra és támaszra is lelt, aki a nehéz küzdelmek és megpróbáltatások idején mindvégig férje mellett állt. Az új királyné a királyi udvart fényes nemzeti és kultúrközponttá formálta, biztonságos, boldog otthont teremtve. Ref, 418–419. old.
A házasságot a trónöröklés szempontjából is áldás kísérte: Erzsébet királyné öt fiúgyermekkel ajándékozta meg a királyt. Bár ketten korán meghaltak, három fiuk – Lajos (született 1326-ban), Endre herceg és István herceg – szerető anyjuk gondoskodása alatt, teljesen magyar nevelésben részesülve növekedett fel. A nemzet nagy örömmel látta az Anjou-ház meggyökeresedését, hiszen az uralkodó az Árpád-házi királyok legszebb hagyományait követve, az ország egyesítésével és a rend helyreállításával kiérdemelte alattvalói őszinte háláját. Ref, 419. old.
A királyi udvar a lovagi kultúra, a fegyverforgatás és a nemzeti büszkeség európai hírű központjává fejlődött. I. Károly a daliás lovagi erényeket ötvözte a vármegyei nemesség és a nép támogatásával, miközben a családi élet melegsége és a virágzó udvari tartás új fénybe öltöztette a Magyar Birodalmat. Bár a másfél évtizedes véres küzdelmek miatt a levert főurak és híveik körében elfojthatatlan gyűlölet maradt a királyi család iránt – amikor a király Temesváron orgyilkosok nyíllal akarták lelőni, 1330-ban pedig Zách Felicián saját palotájában karddal támadt rá –, a nemzet nagy többsége örömmel látta a trónon az új dinasztiát. Ref, 419. old.
Küzdelem a Habsburgokkal és a nyugati határok biztosítása
A belső ellenségekkel vívott elhúzódó küzdelmek után I. Károly király egyik legfőbb külpolitikai feladata a nyugati határok biztosítása és a szomszédos Habsburgokkal való viszony rendezése volt. Az osztrák hercegek még III. András özvegye, Ágnes királyné tartásdíjára hivatkozva kaparintották meg Pozsony várost és vármegyét, és eszük ágában sem volt azt önként visszaszolgáltatni. Aamikor azonban Szép Frigyes osztrák herceg 1321 novemberében személyesen látogatott el Temesvárra, hogy a magyar király segítségét kérje riválisa, Bajor Lajos császár ellen, Károly felajánlotta katonai támogatását – Pozsonyért és a megszállott határszéli területekért cserébe. Bár a magyar csapatok Ausztriába vonultak, Frigyes 1322-ben Mühlbergnél vereséget szenvedett és fogságba esett, hívei pedig ármánnyal ismét hatalmukba kerítették Pozsonyt. Ref, 422–423. old.
A hitszegést követően I. Károly király János cseh királlyal kötött szövetséget, és 1328-ban nyílt háborút indított az osztrákok ellen. A magyar hadak elözönlötték Ausztria szomszédos vidékeit, mire Frigyes herceg kénytelen volt békét kérni, és visszaadta Pozsonyt, a Muraközt, valamint Fejéregyháza és Berencs várait. A Habsburgok azonban néhány uradalmat megtartottak, és az elégedetlen hazai főurakkal, a Kőszeghyekkel és a Blagayakkal léptek szövetségre; még Kakas Miklós fiai, Léka várának urai is hűséget fogadtak Bécsben az osztrákoknak. A német betörések és a határszéli rablások megfékezésére Károly 1336-ban újabb nagyszabású hadjáratot indított Ausztria ellen, amelyhez szövetségesei, a csehek és a lengyelek is csatlakoztak. Ref, 423. old.
A döntő összecsapásban a csehek ellepték Ausztria északi részeit, míg a magyar sereg Lajos trónörökössel az élen egészen a bajor határokig portyázott, visszafoglalva az osztrák kézen lévő területeket. Az 1337-ig húzódó győzedelmes háború végén a csatavesztett magyar főurak megalázkodva kértek kegyelmet a királytól. I. Károly ezúttal is megbocsátott a lázadóknak, ám a határszéli várakat elvette tőlük, és az ország belsejében adott nekik kárpótlást, amivel végleg megtörte politikai és katonai befolyásukat. 1337 szeptemberében a Habsburgok is kénytelenek voltak békét kötni, így I. Károly király a teljes nyugati határ mentén hiánytalanul helyreállította a magyar birodalom területi épségét. Ref, 423–424. old.
A visegrádi királytalálkozó
A 14. század harmincas éveire I. Károly király külső és belső sikerei révén a magyar birodalom ismét Európa egyik elsőrangú hatalmává vált. Károly éber figyelemmel kísérte északi szomszédja, Lengyelország sorsát, és a lengyelek és csehek közötti elhúzódó, elkeseredett viszályok elsimítására a magyar uralkodó vállalta a közvetítő szerepét. 1335 nyarán a felek Trencsénbe sereglettek össze, ahol Károly minden vitás kérdésben megállapodásra bírta a szembenállókat, és elrendelte egy döntő, ünnepélyes csúcstalálkozó összehívását. Ref, 423. old.
A történelmi jelentőségű királytalálkozóra 1335 őszén került sor Visegrád fényes királyi várában, amely a korszak legpompásabb nemzetközi kongresszusává vált. A magyar udvar fejedelmi vendégszeretettel fogadta III. Kázmér lengyel királyt, János cseh királyt fiával, Károly morva őrgróffal és vejével, Henrik bajor herceggel, valamint Rudolf szász és Boleszló sziléziai hercegeket. Jelen voltak továbbá a német lovagrend képviselői, Boroszló városának küldöttei, s számtalan külföldi főpap és főúr. A magyar király pazar ellátást biztosított a népes kíséretnek: a krónikák feljegyzései szerint egy-egy ebéden 4000 kenyeret és 180 hordó bort fogyasztottak el a vendégek. Ref, 424. old.
A visegrádi találkozó nemcsak ünnepélyesen szentesítette a trencséni békemegállapodásokat – véget vetve a cseh és lengyel uralkodóházak évtizedes ellenségeskedésének –, hanem messzemutató politikai szövetséget is eredményezett. A megjelent uralkodók védelmi és támadó ligát kötöttek egymással Bajor Lajos császár és Albert osztrák herceg ellen. I. Károly király így nemcsak közép-európai együttműködést teremtett a szomszédos államok között, hanem olyan szilárd hátországot épített ki, amely lehetővé tette a nyugati határokat veszélyeztető osztrák hercegek és a lázadó hazai főurak megfékezését. Ref, 424. old.
A magyar Anjouk dinasztikus tervei Lengyelországban és Nápolyban
I. Károly király külpolitikájának középpontjában a magyar birodalom nemzetközi tekintélyének növelése és a szomszédos államokkal való dinasztikus kapcsolatok kiépítése állt. Északon Lengyelország emelkedett elsőrendű hatalommá, miután I. Ulászló király (Lokietek Ulászló) szerencsésen egyesítette a régi lengyel részfejedelemségeket. Ulászló lánya, Erzsébet királyné révén a magyar és a lengyel udvar között szoros családi és baráti kötelék jött létre. Ulászló fiának és utódának, a jeles III. Kázmér (Nagy Kázmér) királynak nem születtek gyermekei, így 1339-ben megegyezett Károllyal, hogy trónját fiára, a különösen kedvelt Lajos hercegre hagyja. Ref, 424–425. old.
I. Károly közben igényt tartott atyai örökségére, a nápolyi trónra is. Nápolyban ekkor az öreg Róbert király uralkodott, akinek egyetlen fia, Károly, 1328-ban fiörökös nélkül hunyt el, csupán két lányt, Johannát és Máriát hagyva maga után. I. Károly elintézte, hogy fia, Endre herceg jegyezze el Johannát, s örökölje vele a nápolyi trónt. E dinasztikus terv megvalósítására Károly király 1333-ban személyesen utazott Nápolyba, a kis Endrét magáva vitte, és a nápolyi udvarban hagyta, hogy hivatásához méltó nevelésben részesüljön. Ref, 425–426. old.
A déli melléktartományok: harcok Rácországgal, Boszniával és Havasalfölddel
A magyar birodalom déli határai mentén I. Károly uralkodása alatt jelentős politikai és vallási feszültségek halmozódtak fel. A Balkánon rohamosan megerősödő Rácország uralkodója, Dusán István király, nyíltan szembeszállt a magyar hűbéri hatalommal, s terjeszkedő politikájával folyamatosan veszélyeztette a magyar befolyást Boszniában és a tengerparti részeken. Ezzel párhuzamosan Boszniában a Magyarországhoz híven ragaszkodó Kotromanics István bán helyzetét az állandóan forrongó, katolikusellenes bogumil mozgalom nehezítette meg. Bár I. Károly király fegyveres beavatkozásokkal többször is megpróbált rendet teremteni és megvédeni a bán hatalmát, a déli tartományokban nem sikerült tartósan megszilárdítani a szent korona fennhatóságát. Ref, 426–427. old.
Még súlyosabb változások álltak be a régi Kunországban, a ma Havasalföldként ismert területen. A magyar királyok által korábban betelepített és katonává nevelt magyar-oláh katonai elem 1324-ben egyesült az Oltón túli pásztorkodó oláhsággal, s az ottani oláh vajda, Basarab kezére játszotta a magyar Szörényi bánság egész területét. I. Károly király a föld visszaadását követelte, majd 1330-ban hadat vezetett ellene: bevette Szörény várát, majd a magas hegységbe vonult, hogy búvóhelyén keresse fel a vajdát. A zord, kietlen és járatlan hegyek között azonban a magyar sereg elesége hamar elfogyott. Ekkor a király békét kötött az önként meghódoló Basarab vajdával, aki vállalta a magyar had élelmezését és biztonságos hazavezetését. Ref, 427–428. old.
Basarab vajda azonban álnokul megszegte a szavát: ahelyett, hogy kivezette volna a sereget, tőrbe csalta a magyarságot, s zordon, szűk havasok közé vezette a csapatokat, ahol orvul rájuk ütött. A Posadai szorosban, a meredek hegyek között, a négy napig (november 9-től 12-ig) tartó álnok mészárlásban a magyar sereg óriási veszteségeket szenvedett. Maga I. Károly király is csak úgy menekült meg, hogy Szécsy Dénes bán fiával, Dezsővel ruhát cserélt, míg Csór Tamás csókakői várnagy a saját lovát engedte át neki. A rajtaütés következtében az oláh Havasalföld külön vajdasággá alakult, s bár vajdái időnként elismerték a magyar király hűbéri felsőbbségét, az egykori magyar államterület végleg elszakadt a szent koronától. Ref, 428–430. old.
A jobbágyosztály kialakulása és a rabszolgaság megszűnése
A 14. század első felében I. Károly király mélyreható adóreformja, a kamara haszna nevű állami adó alapvető változást hozott a magyar társadalom szerkezetében. Az adóösszeírások során a hatóságok kizárólag azt vizsgálták, hogy a földműves úrbéres telken gazdálkodik-e, függetlenül attól, hogy személyes jogállása szerint szabad ember vagy rabszolga volt. Így jött létre a törvényesen is egységes adózó rend, a jobbágyság. A korábbi rabszolga-földművesek és a szabad költözésű bérlők egyetlen közös osztályba forrtak össze, s egyenlő adóterheik révén jogállásuk is kiegyenlítődött. Ref, 441–442. old.
Az egységes adózás eredményeként a rabszolgaság intézménye a következő évtizedekben szinte nyomtalanul eltűnt Magyarországon. Ez a folyamat a korábbi rabszolgák számára hatalmas felemelkedést jelentett, ám a szabad földművesekre nézve új veszélyeket hordozott. Mivel a szabadok és a volt rabszolgák immár egyaránt a jobbágy nevet viselték, a földesurak a szabadon költöző bérlőikkel szemben is elkezdték azokat a korlátozó jogokat követelni, amelyeket korábban a rabszolgáikon gyakoroltak. Különösen a szabad költözés jogát próbálták megcsorbítani. I. Károly király azonban elvileg szigorúan ragaszkodott a szabad költözés elvéhez: amikor 1332-ben egy földesúr a Szatmár városába jogszerűen átköltözött volt jobbágyát még ott is saját hatósága alá akarta vonni, a király a város kérelmére erélyesen eltiltotta őt ettől. Ref, 442–443. old.
A királyi hatalom ugyanakkor néha engedményekre is kényszerült a földesurakkal szemben: 1324-ben például Erdélyben a hívek jutalmazására megengedte, hogy a jobbágyok csak a földesúr külön engedélyével költözhessenek el. Idővel a jobbágyság fogalmába a földművesek mellett beletartoztak a pásztorok, napszámosok, cselédedek és a földesúri telken élő iparosok is. I. Károly korában így szilárdult meg az egységes jobbágyosztály, amely a földesúri és állami terhek jogi szabályozása révén a birodalom gazdasági virágzásának és a nemzeti vagyonosodásnak a legfőbb pillérévé vált. Ref, 443–444. old.
I. Károly magyar király halála
A negyedszázados belső béke és a következetes reformpolitika eredményeként Magyarország minden részében ismét elevenen folyt a polgárosító munka. A szorgalmas lakosság mindinkább pótolta azokat a súlyos veszteségeket, amelyeket a nemzeti vagyon és a gazdaság a korábbi belháborúk és a kiskirályok pusztításai során szenvedett. Az elszegényedett országrészek virágzásnak indultak, az ipar, a bányászat és a kereskedelem szárnyalása pedig mesés gazdagságot hozott a kincstárnak és a lakosságnak egyaránt. Az öregedő I. Károly király uralkodása alkonyán mély megnyugvással nézhetett vissza a mögötte álló küzdelmes évtizedekre, és büszke bizalommal tekinthetett családja és nemzete ragyogó jövője elé. Ref, 444–445. old.
A királyi dinasztia nemzetközi tekintélye szilárd alapokon nyugodott: Károly három fia közül kettő a saját dús örökségén kívül más európai trónok várományosává vált. Legidősebb fia, Lajos herceg a lengyel korona, Endre herceg pedig a Nápolyi Királyság trónörököse volt, míg a legifjabb, István herceg szintén elsőrangú európai házasságra számíthatott. I. Károly tudatos államférfiúi munkájával egy gazdag, belsőleg rendezett, virágzó és európai rangú nagyhatalmat hagyott utódaira, amellyel a magyar birodalom a kontinens legmeghatározóbb államai közé emelkedett. Ref, 445. old.
Dicsőséges és áldásos életét a király 54 éves korában, 1342. július 16-án fejezte be Visegrád fényes királyi várában. A gyászoló nemzet fejedelmi pompával kísérte el elhunyt uralkodója holttestét Székesfehérvárra, ahol fején remek művű arany koronával, ünnepélyes szertartás keretében temették el az Árpádok ősi sírboltjában. I. Károly uralkodása új korszakot nyitott a magyar történelemben, s nevéhez a nemzeti nagyság és a gazdasági újjászületés felejthetetlen emléke fűződik. Ref, 445. old.
