V. István király intézkedései
V. István 1270-ben foglalta el a magyar birodalom trónját, és egyáltalán nem ringatta magát illúziókba a helyzetet illetően: egy Nápolyba küldött levelében nyíltan ellenségeinek nevezte a lázongó bárókat, a szomszédos hatalmakat és az ország területére áhítozó hódítókat. Bár István természete szilaj és hirtelen haragú volt, katonaként kiválóan megállta a helyét, és meglepően jó érzéke volt a gazdasági ügyek iránt is. Szívből szerette hazáját, és legfőbb feladatának az apjától, IV. Bélától örökölt birodalom egységének és tekintélyének helyreállítását tekintette. Ref, 326. old.
Trónra lépésekor súlyos belső válsággal kellett szembenéznie, amelynek kialakulásában – az apja elleni korábbi lázadásaival – neki is szerepe volt. A nagybirtokos urak saját váraikba zárkózva, zsoldos seregeikre támaszkodva semmibe vették a központi hatalmat. István azonban határozott reformprogrammal látott munkához: mérsékelte indulatait, békét keresett a papsággal, és igyekezett megnyerni apja korábbi híveit is. A haderő megerősítése érdekében szorosabbra fűzte a kapcsolatot a kunokkal, akik bizalommal tekintettek rá, hiszen felesége, Erzsébet királyné is közülük származott. Megígérte továbbá a jogtalanul elvett birtokok visszaszolgáltatását is, hogy így szerezzen támogatást a közelgő külső támadások ellen. Ref, 326–327. old.
Külpolitikai téren a legnagyobb fenyegetést II. Ottokár cseh király jelentette, akivel István már ifjúkora óta éles ellentétben állt Stíria birtoklása miatt. A viszony tovább mérgesedett, amikor István nővére, Anna hercegnő apja kincseivel együtt Csehországba menekült. Ottokár, akit gazdagsága miatt arany királynak, félelmetes serege miatt pedig vas királynak neveztek, nemcsak katonai erővel, hanem ravasz diplomáciával is támadta a magyar királyt. Saját sajtóirodát tartott fenn írókból és költőkből, akiknek az volt a feladata, hogy Európa-szerte befeketítsék a magyarokat, miközben Ottokár már a magyar birodalom nyugati vármegyéinek megszerzését tervezgette. Ref, 327–328. old.
Háború Ottokár cseh királlyal
1271 tavaszán a feszültség nyílt háborúba csapott át: II. Ottokár cseh király hatalmas, német fejedelmekkel megerősített sereggel támadt a magyar birodalomra. A cseh hadak április 13-án keltek át a Morva folyón, és azonnal ostrom alá vették a határszéli várakat. Bár Stomfa várát Sándor ispán hősiesen védte, a túlerővel szemben nem tarthatta magát, és hamarosan Dévény, valamint Pozsony is az ellenség kezére került. A győztes csehek és a melléjük szegődött bécsi polgárok embertelen kegyetlenséggel bántak a lakossággal, még csecsemőket is gyilkoltak, templomokat és levéltárakat égettek fel, a védműveket pedig lerombolták. Ref, 328–329. old.
Ottokár előnyomulása megállíthatatlannak tűnt: csapatai elfoglalták Nagyszombatot, Szentgyörgyöt, Bazint és Nyitra vidékét egészen a Garam folyóig. A hódításban két hatalmas magyar főúr, Geregye nembeli Miklós és István is segítette a cseheket. A cseh király ezután Pozsonynál átkelt a Duna jobb partjára, és május 15-én elfoglalta Óvárt és Mosonyt. Ebben a válságos helyzetben a magyar ellenállás egyik fénypontja Feketeváros védelme volt, amelyet a zalai Zsidófia Zsidó vitézül megvédett. V. István király békét kért, de Ottokár mindenáron fegyverrel akarta a magyar kérdést rendezni, mivel csak így remélhette, hogy hódításait véglegesítheti. Ref, 330. old.
A döntő összecsapásra 1271. május 21-én került sor a Rábca folyó és Mosony között. A magyar sereg fényes diadalt aratott a csehek felett, ami elsősorban a király két vitéz híve, Csák Péter és Csák Máté önfeláldozó rohamának volt köszönhető, akik áttörték az ellenség sorait. Ottokárt a magyarok egészen Bécsig kergették, majd a tartományt Brünnig pusztították. A vereség hatására ezúttal a cseh király kért békét, amelyet július elején Pozsonyban alá is írtak. A megállapodás értelmében Ottokár köteles volt minden hódítását visszaadni. Ref, 330. old.
V. István váratlan halála és a gyermek IV. László trónra kerülése
1272 nyarán V. István király a déli országrészeket járta fiával, a tízéves László trónörökössel, amikor június 24-én Bihács városában a hatalmas Joakim szlavón bán, a Gutkeled nemzetség tagja elrabolta a gyermeket, és titokban Kapronca várába hurcolta. Az király azonnal a rabló nyomába eredt és elkezdte a vár ostromát, ám a falakat nem tudta ledönteni, és végül kénytelen volt fiát gonosz kezekben hagyni. Ref, 332–333. old.
A kudarc és a tehetetlenség teljesen megtörte a királyt, aki elkeseredve sietett haza, hogy nagyobb hadat gyűjtsön a lázadók ellen. V. István azonban már nem érte meg a csatát: a bánat betegágyba döntötte, és augusztus 6-án meghalt. Halála után sötét pletykák kaptak szárnyra, amelyek azzal gyanúsították az özvegy Kun Erzsébet királynét, hogy tudtával rabolták el a gyermekét, sőt talán még a férje meggyilkolásában is része volt. Ezeket a vádakat azonban alapjaiban cáfolja, hogy az összeesküvők őt is megrohanták, és csak hűséges vitéze, a Csák nembeli Domokos védelmezte meg az életét a véres tusában. Ref, 333. old.
A válságos helyzetben Erzsébet királyné bámulatos erélyről tett tanúbizonyságot. Gyorsan pártot szervezett fia jogainak védelmére, és olyan határozottan lépett fel, hogy a rabló Joakim bán kénytelen volt meghódolni előtte. A trónörököst Székesfehérvárra vitte, ahol szeptember 3-án ünnepélyesen megkoronázták. Az ifjú király, IV. László kiskorúsága miatt még nem vehette át a birodalom irányítását, így a kormányzás az anyakirálynéra hárult, aki régensként vezette az országot. Ref, 333. old.
Bárói pártharcok és a központi hatalom szétesése
V. István váratlan halála után a magyar birodalom a feudális széttagoltság sötét korszakába süllyedt. A gyermek IV. László király trónra kerülése után az őt elrabló Joakim szlavón bán nemhogy büntetést nem kapott, hanem megtarthatta méltóságát, sőt híveit juttatta a legfőbb állami tisztségekbe. Ez azonban kiváltotta személyes ellenségei, a kegyvesztett Monoszló nembeli Egyed pozsonyi ispán és testvére, Gergely haragját, akik fegyvert fogtak, és Pozsony várát a szomszédos erősségekkel együtt II. Ottokár cseh királynak ajánlották fel. Ref, 334. old.
A belső káoszt tovább fokozta Kőszegi Henrik bán és Joakim összefogása. Kun Erzsébet anyakirálynő titkos szövetséget alakított ellenük bizalmas híve, a Kán-nembeli Miklós erdélyi nagyprépost segítségével, akit a káptalan ellenállása dacára, erőszakkal ültettek az esztergomi érseki székbe. A hatalmi harc végül Joakim, Henrik és Egyed triumvirátusának győzelmével zárult, akik az állam tényleges uraivá váltak. Ref, 334. old.
Az urak önző vetélkedése az ország külső ellenségeinek, különösen a cseheknek kedvezett, akik ismételten magyar földre törtek, és elfoglalták Győr várát, valamint árulás révén Sopront is. A belső viszály tetőpontján Henrik és Joakim megszállták Budát, fogságba ejtették a királynét és a kis Lászlót, sőt már az uralkodó trónfosztását tervezték öccse, a nyolcéves Endre javára. A válságos helyzetben Csák Péter vezetésével indult ellencsapás, aki a somlyai hegy közelében döntő vereséget mért a lázadókra. Bár Henrik bán elesett a csatában, fiai a legidősebb, Iván vezetésével folytatták az ellenállást, és végül ismét Joakim és pártja kerekedett felül. A mellőzött bárók nem nyugodtak bele a vereségbe, és Székesfehérvárnál újabb kísérletet tettek a király személyének hatalmukba kerítésére. Ref, 335. old.
A királyföldi szász felkelés
1277 elején a gyulafehérvári káptalan tizedszedés körüli önkényeskedései lázadásra ösztönözték a királyföldi szász lakosságot. A felbőszült szászok az ispánjuk vezetésével 1277. február 21-én, egy vasárnapi napon rohanták meg a várost. A támadók felgyújtották a templomot és irgalmatlanul feldúlták a várost. A Gyulafehérváron tartózkodó teljes vendégnép elpusztult. Ref, 338. old.
A pusztítás mértéke óriási volt: a székesegyház több mint tíz éven keresztül romokban hevert, és a környékbeli püspöki birtokok is súlyos károkat szenvedtek. A véres események hírére a már nagykorú és önálló uralkodó, IV. László magyar király Erdélybe sietett, hogy erélyes fellépésével lecsendesítse a kedélyeket és visszaállítsa a rendet. Ref, 338. old.
Szövetség Rudolffal és a morvamezei diadal
1276-ban Habsburg Rudolfot német királlyá választották, ami alapjaiban írta át a közép-európai erőviszonyokat. II. Ottokár cseh király nem ismerte el az új uralkodót, és továbbra is megszállva tartotta az osztrák hercegségeket, valamint az elragadott magyar területeket. E feszült helyzetben az ifjú IV. László király a németekkel való szövetség mellett döntött, amit családi szálakkal is megerősítettek: Rudolf lányát, Clementinát eljegyezték a király öccsével, Endre herceggel. Ref, 337–338. old.
A magyar-német szövetség ellensúlyozására Ottokár egy hatalmas szláv-morva-lengyel koalíciót szervezett, amellyel nem titkoltan a magyar birodalom függetlenségét akarta felszámolni. IV. László dolgát a folyamatos belső villongások nehezítették, de a magyar király Rudolf Kelj fel édes fiam! segélykiáltására 1278 augusztusában a határ felé indult. Seregének gerincét a vitéz kun lovasság és a köznemesség alkotta. Rudolf ekkorra már rendkívül szorult helyzetbe került, hiszen német alattvalói cserbenhagyták, így sorsa a magyar fegyverektől függött. Ref, 338–339. old.
A döntő összecsapás 1278. augusztus 26-án, egy pénteki napon zajlott le a Morva-mezőn, Dürnkrut és Stillfried városa között. Rudolf császár mindössze kétezer katonát tudott kiállítani, így a magyarok húszezres serege jelentette a sereg valódi erejét. A harcot délelőtt kilenckor a magyarok indították meg. Bár a csata kimenetele sokáig kétséges volt, és még Rudolf élete is veszélybe került, a magyar lovasság kitartása és egy jól időzített hátbatámadás végül megtörte a cseh sereg ellenállását, és Ottokár a csatatéren életét vesztette. Ref, 340. old.
A morvamezei diadal után országos hálaünnepeket tartottak, a zsákmányból pedig IV. László templomot és kolostort építtetett a ferenceseknek Pozsonyban. Az ellenségtől elvett zászlókat és fegyvereket a székesfehérvári főtemplom falaira függesztették ki a győzelem örök emlékéül. A magyar haderő sikeresen visszavette a cseh kézen lévő nyugati területeket, helyreállítva a határok épségét. Bár a szövetség Rudolf számára is biztosította az osztrák hercegségek birtoklását, a Habsburgok felemelkedése hosszú távon újabb fenyegetést jelentett a magyar államra, hiszen ők is hamarosan igényt formáltak az Árpádok koronájára. Ref, 340–341. old.
Magyarország visszasüllyedése a feudális zűrzavarba
A morvamezei, cseh király fölött aratott diadal után Magyarországon visszaállt a feudális zúrzavar. Azok a vitézek, akik oroszlán-módra harcoltak a csehekkel, hazatérve nem ismertek fegyelmet. A közbiztonság megrendült. Rablók, fosztogatók állták el az utakat, és a hatalmas urak vad szenvedéllyel pusztították egymás falvait, udvarházait, gyilkolták egymás embereit. Semmi sem volt szent számukra. Az egyik a Székelyhíd melletti egyedi monostorból kiűzte a barátokat, az egész épületet lebonttatta, és a közeli Diószegre hordatta, ahol várat épített belőle. Azonban IV. László magyar király a vaskezű nádor, Csák Máté segítségével erőteljesen fáradozott a belső rend helyreállításán. Ref, 341. old.
Fülöp pápai legátus látogatása
Fülöp fermói püspök 1279 elején érkezett meg Budára pápai legátusként, és fellépése azonnal pattanásig feszült helyzetet teremtett a magyar birodalomban. A Szentszék követe nem csupán az elmaradt egyházi adók beszedésére kapott megbízatást, hanem a kun kérdés végleges rendezésére is. Fülöp már az országba lépésekor önkényesen avatkozott be a hazai egyházszervezetbe, és a király legfőbb politikai ellenfeleit, a lázadó Kőszegieket tette meg bizalmas tanácsadóivá. Az ifjú IV. László király és a magyar papság is joggal tartott a követ érkezésétől, aki hamarosan igazi diktátorként kezdett viselkedni, bitorolva az uralkodói felségjogokat. Ref, 344–345. old.
A legátus támadásainak középpontjába a kunok kerültek, akiknek nomád szokásait és öltözködését Fülöp a pogányság megnyilvánulásának tekintette. Különösen a fejek leborotválása váltott ki belőle mély megbotránkozást, mivel ezt az egyház a gonosztevők jelének tartotta. A követ nyomására a királynak az oltárnál, feszületre tett kézzel kellett megesküdnie, hogy szakít a kun divattal, és keresztény módon fog ruházkodni. Bár a kunok vezetői együttműködőnek mutatkoztak, és maguk kérték megbízottak kiküldését a keresztelkedésük ellenőrzésére, Fülöp erőszakosan és minden tapintatot mellőzve lépett fel ellenük. 1279 júliusában Tétényben országos gyűlést hívtak össze, ahol elfogadták a kunok letelepedéséről szóló törvényeket. A határozatok értelmében a kunoknak a Duna–Tisza közén, valamint a Maros és a Temes vidékén levő falvakba kellett költözniük. A törvény kimondta, hogy keresztény életet kell élniük, ugyanakkor biztosította birtokaik zavartalan használatát. Bár a tétényi határozatok elvezethettek volna a nyugalomhoz, a legátus türelmetlensége és a király személye elleni durva támadásai hamarosan újabb fegyveres konfliktusokhoz és belpolitikai káoszhoz vezettek. Ref, 345-347. old.
IV. László kiközösítése és a legátus fogsága
A tétényi határozatok végrehajtása még a modern államgépezet számára is évekig tartó feladat lett volna. Bár IV. László király biztosította a szentszéki követet a tétényi rendelet betartásáról, Fülöp pápai legátus türelmetlensége hamarosan pattanásig feszítette a húrt. Amikor László megpróbálta megakadályozni a főpapság budai zsinatát, majd megvonta tőlük az élelmezést, Fülöp nem habozott: egyházi átokkal sújtotta a királyt, és az egész országot interdictum, azaz vallási tilalom alá vetette. Ref, 348. old.
A helyzetet tovább mérgesítette László egyik bizalmas hívének, Miklós erdélyi nagyprépostnak a halála. Bár a prépost keresztény módon távozott az élők sorából, a bosszúszomjas legátus megtagadta tőle a tisztes temetést, és csak a bélpoklosok temetőjében akart helyet adni neki Esztergomban. Sőt, a követ emberei arra buzdították a tömeget, hogy kövezzék meg az elhunyt holttestét, ha bűnbocsánatot akarnak nyerni. A nép végül valóságos kőhalmot emelt a prépost teteme fölé, ami olyan mély felháborodást váltott ki a királyból, hogy 1280 januárjában elrendelte Fülöp elfogatását, és a kunok őrizetére bízta a gőgös főpapot. Ref, 348–349. old.
A legátus fogságba vetése azonban a főuraknak kedvezett, akik az egyház védelmezőiként léptek fel. Az Aba nembeli Finta erdélyi vajda csellel hatalmába kerítette a királyt, és átadta őt a Borsa nembeli Lőrincnek. A birodalmat a teljes káosz fenyegette, ám Kun Erzsébet anyakirályné határozott közbelépésével sikerült elsimítani a válságot: a felek kölcsönösen szabadon bocsátották foglyaikat, és 1280 tavaszán látszólagos béke köttetett. A nyugalom azonban tiszavirág-életűnek bizonyult, mivel a legátus bosszúból tovább uszította a közvéleményt a kunok ellen, ami végül az 1282-es hódmezői csatához és a királyi hatalom végleges meggyengüléséhez vezetett. Ref, 349. old.
A második tatárjárás
1285 elején a Magyar Birodalmat ismét közvetlen veszély fenyegette: a tatár hadak Halics és Ladomér felől áttörtek a határon. Bár a támadó sereg létszáma elmaradt a korábbi nagy invázióétól, a lakosság körében így is óriási rémületet keltett a hírük, és a nép egészen a Pest alatti területekig menekült a pusztítás elől. IV. László király Európa-szerte segítségért folyamodott, de sem a pápa, sem a bizánci császár nem nyújtott támogatást. Az egyetlen külső segítséget a Balkánról érkező néhány ezer oláh zsoldos jelentette, akik csatlakoztak a magyar véderőhöz. Ref, 350. old.
Az ország védelmét a vitéz Aba Amadé nádor irányította, aki elszántan és nagy hadvezéri tehetséggel vette fel a harcot a hódítókkal. A magyar haderő a hegyek sűrűjében és a szorosokban több alkalommal is súlyos vereséget mért a tatárokra. A védők dolgát segítette a rendkívül esős időjárás is: a hirtelen támadt záporok és árvizek végleg megbénították az ellenség mozgását, és siettették a pusztulásukat. Diadala jeléül a nádor egymás után küldte el a levágott tatár vezérek fejeit a királyi udvarba, a számos foglyot pedig az uralkodó a saját szolgálatába fogadta, hogy pótolja a megfogyatkozott katonai létszámot. Ref, 350. old.
A zsákmánytól rogyadozó tatár sereg Erdélyen keresztül vonult vissza, azonban az akkori vajda, Borsa Lóránd, úgy szétverte őket, hogy még a gyors tatár lovasok is fogságba estek. Ez az eset jó példa arra, hogy néha az erdélyi vajda erősebb volt magánál a magyar uralkodónál.
A tatárvész elhárítása után IV. László a segédcsapatként harcoló oláhságot Máramaros lakatlan bércei és erdőségei között telepítette le. Az új lakók jelentős kiváltságokat kaptak: az uralkodó biztosította nekik a görög (ortodox) hitük szabad gyakorlását, és saját vezetőjük, a vajda hatósága alatt maradhattak. Bár a külső ellenséget sikerült megtörni, a királyi hatalomnak hamarosan ismét az önfejű főurakkal és azok rablótanyaként szolgáló lovagváraival kellett szembenéznie. Ref, 350–351. old.
IV. László király tragikus vége
IV. László király uralkodásának utolsó éveit a teljes politikai elszigeteltség és a belső rend felbomlása jellemezte. Ellenségei, élükön a hatalmaskodó bárókkal, folyamatosan rágalmazták őt a pápai udvarban, azt állítva, hogy az uralkodó elfordult a kereszténységtől, és pogány módra, kun társaságában él. Bár a Szentszék eleinte kételkedett ezekben a hírekben, IV. Miklós pápa végül hitelt adott a vádaknak, és 1290 tavaszán keresztes hadjáratot hirdetett a király ellen, hogy a trónra a nápolyi Martell Károlyt ültesse. A magyar birodalom ekkorra már a polgárháború martalékává vált, és olyan hatalmas urak, mint a Borsa-nembeli Lóránd erdélyi vajda, nyíltan megtagadták az engedelmességet. Ref, 352. old.
A király 1289 végén a kunok közé menekült védelemért. December 25-én utolsó felhívást intézett híveihez, a köznemességhez és a hűséges kunokhoz, hogy gyülekezzenek körösszegi táborában. László bízott abban, hogy ezen a vidéken új haderőt gyűjthet az urak ellen, ám az árulás éppen a legszűkebb környezetében érte. A lázadó Lóránd vajda testvére, a körösszegi vár ura, Kopasz Jakab titokban felbérelte László bizalmas kun katonáit az uralkodó meggyilkolására. Ref, 352–353. old.
1290. július 10-én éjjel az orgyilkosok váratlanul rontottak be a király sátrába, és kioltották a 28 éves ifjú életét. A tragédia híre mély fájdalmat keltett a nép körében, és még az urak egy részében is megszólalt a lelkiismeret, akik végül összefogdosták és kivégezték a gyilkosokat. Bár a későbbi krónikások gyakran sötét színekkel festették le alakját, IV. László szívén viselte az ország sorsát, törekedett a központi hatalom megerősítésére a köznemesség támogatásával, és ő volt az első király, aki az összes vármegyét országos gyűlésre hívta össze. László halála egyben egy korszak végét is jelentette, hiszen vele az Árpádok büszke törzse a férfiágon való kihalás szélére sodródott. Ref, 353–354. old.
III. András, az utolsó Árpád-házi király trónra lépése
IV. László halála után a külföldi hatalmak – a nápolyi udvar, a pápa és Habsburg Rudolf – is bejelentették igényüket a koronára. Ebben a feszült légkörben a magyarság meglepő egyetértéssel sorakozott fel a Velencéből hazahívott, 25 éves András herceg mögé. A nemzet az Árpádok dicső családja iránti hálából és a külföldi trónkövetelők elhárítása érdekében ültette őt a trónra. Ref, 355. old.
Az új király pártjának élén a férfias és hazafias Ladomér érsek állt, akinek vezetésével a főpapok és a nemesek tömegei mellett még a Kőszegiek is az uralkodó mellé álltak. III. András hányatott ifjúkort tudhatott maga mögött: apja, Estei István (II. András utószülött fia) Itáliában élt, anyja pedig a velencei előkelő családból származó Morosini Tomazina volt. A herceg Bécsben, Albert osztrák herceg udvarában élt rendőri felügyelet alatt, amikor a magyarok hívó szavára két magyar szerzetes kíséretében, álruhában Magyarországra sietett, ahol 1290. július 13-án megkoronázták. Ref, 355–356. old.
Bár III. András idegen környezetben nőtt fel, szíve magyar volt és lelkesen dobogott népéért. Megnyerő modora, nemes érzései és igazságossága hamar népszerűvé tette. Első intézkedései között esküvel fogadta az igazság helyreállítását, majd Óbudán országgyűlést tartott a közbiztonság megerősítése érdekében. Hogy az Árpádok családjának fennmaradását biztosítsa, feleségül vette a szép és eszes kujáviai Fenenna királynét, és bejárta az országot, hogy személyesen ismerkedjen meg a viszonyokkal és alattvalói óhajaival. Ref, 356–357. old.
Helyzetét azonban súlyos nemzetközi konfliktusok nehezítették, hiszen sem a nápolyi udvar, sem a pápa nem ismerte el őt törvényesnek. Habsburg Rudolf német király a birodalom hűbéresének nyilvánította Magyarországot, és fiának, Albertnek adományozta, míg a pápa Martell Károly nápolyi herceget nevezte meg trónörökösnek. Bár a magyarok a császár és a pápa igényeit egyaránt elutasították, a Szentszék államfelforgató törekvései és Martell Károly trónigénye végig beárnyékolták az utolsó Árpád-házi király küzdelmes uralkodását. Ref, 357. old.
Küzdelem a főurak önkényuralma ellen
III. András uralkodásának első éveit a pápai udvarral való feszült viszony és az ország önállóságáért folytatott harc határozta meg. IV. Miklós pápa követe megpróbálta elszigetelni a királyt, és még a hatalmas Kőszegi Iván magyar urat is a maga oldalára állította. A magyar főpapság azonban a férfias és hazafias Ladomér érsek vezetésével határozottan kiállt az ország önállósága mellett: visszautasították a Szentszék trónigényét, Ivánt pedig egyházi átokkal sújtották. A király, miután a belső rendet némileg helyreállította, Ausztria ellen indult, hogy visszaszerezze az elragadott határszéli területeket. 1291 júliusában végigpusztította Bécs környékét, majd augusztusban Köpcsénynél békét kötött Albert osztrák herceggel, aki ígéretet tett a hódítások visszaadására. Ref, 358. old.
A Kőszegiek azonban, amint újra birtokba vették váraikat, a nápolyi udvar felé fordultak, és Martell Károly trónigényét támogatták. 1292 elején Mária nápolyi királyné hálából Sopront és Vas vármegyét is Kőszegi Ivánnak adományozta. 1292 augusztusában Iván Ivanics váránál tőrbe csalta és fogságba ejtette a hazafelé tartó királyt. III. András csak három hónap múlva szabadult ki, ezalatt azonban az országban elszabadult a pokol. A Felvidéken Csák Máté hatalmas magánhadsereget szervezett, és nemcsak a rivális nemzetségeket, hanem az egyházi javakat is kíméletlenül fosztogatta. András senkire sem számíthatott. Bár Borsa Lóránd erdélyi vajdát és testvérét, Kopasz Jakabot kegyeivel halmozta el, és a legelőkelőbb tisztségekbe juttatta őket, a vajda testvéreivel együtt fegyvert fogott és a váradi püspökség területét feldúlta. A király ellenük vonult, és bár 1294-ben elfoglalta Adorján várát, az árulókat nem tudta érdemben megfenyíteni. Ref, 358–360. old.
A helyzetet tovább súlyosbította VIII. Bonifác pápa, aki hűbéresének nyilvánította a magyar birodalmat, és minden eszközzel az Anjouk trónfoglalását készítette elő. A dinasztia jövőjét végül Fenenna királyné 1295-ös halála pecsételte meg. III. András ezután politikai kényszerből Albert osztrák herceg lányát, Ágnest vette feleségül, aki viszont aszkéta életmódot élt. Ref, 360. old.
Az Anjou-ház trónigénye és a pápai diplomácia
VIII. Bonifác pápa trónra lépésével a magyar birodalom sorsa új, válságos fordulatot vett. A rendkívül nagyratörő egyházfő szilárdan hitt abban, hogy ő a világi uralkodók legfőbb bírája, és Magyarországot régi és tudvalevő okoknál fogva a Szentszék hűbéresének tekintette. Ebből a meggyőződésből kiindulva Bonifác minden diplomáciai és egyházi eszközt bevetett, hogy az Árpád-ház utolsó sarja, III. András magyar király helyére a nápolyi Anjou-házat ültesse. A pápai udvar és a nápolyi királyi udvar között szoros összefogás jött létre, amelynek motorja Mária nápolyi királyné, V. István lánya volt, aki fáradhatatlanul dolgozott unokája, az ifjú Károly Róbert trónigényének elismertetésén. Ref, 361. old.
A diplomáciai játszma döntő lépése az 1297-ben megkötött egyezség volt a pápa és a nápolyi udvar között. Ebben elhárították azt a veszélyt, hogy a nápolyi és a magyar korona egy kézben egyesüljön – amitől a Szentszék és Velence is tartott –, és rögzítették, hogy Károly Róberté lesz a magyar trón, öccse pedig a nápolyit örökli. Ezután Bonifác pápa valóságos háborút hirdetett András ellen, akit sohasem ismert el törvényes királynak. Követei Magyarországon is megkezdték az aknamunkát, igyekezve elszigetelni az uralkodót és maguk mellé állítani a lázongó főurakat. Ref, 361–362. old.
A magyar állam önállóságát védelmező erők számára a legsúlyosabb csapást Ladomér esztergomi érsek 1298 elején bekövetkezett halála jelentette. III. András így elveszítette legfőbb támaszát, a pápa pedig azonnal kihasználta a helyzetet: a megüresedett érseki székbe saját emberét, Bicskei Gergelyt ültette, teljesen megkerülve a káptalan választójogát. Az új érsek, aki korábban a király híve volt, Rómából visszatérve nyíltan az uralkodó ellen fordult, és az Anjouk pártjának élére állt. A magyar püspöki kart azonban nem lehetett a királyához való hűségében megtántorítani: Péter erdélyi püspököt az egyházból való kiátkozás sem félemlítette meg; Benedek váradi püspök jószágait hasztalan dúlták a szomszéd urak, úgyis királya zászlaját lobogtatta. E fordulat viszont végleg megbontotta a magyar főpapság egységét, és olyan belpolitikai káoszt idézett elő, amelyben a király tehetetlenül nézte az főurak uralmának kiteljesedését. Ref, 362–363. old.
III. András halála és az Árpád-ház kihalása
Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András élete végéig emberfeletti küzdelmet folytatott a magyar birodalom egységének megőrzéséért, ám a belső és külső nyomás végül felőrölte erejét. Az urak önkénye, különösen a hatalmas Csák Máté nyílt ellenszegülése, aki még a királyi rendeleteket is semmibe vette, folyamatos bizonytalanságban tartotta az országot. A helyzetet tovább súlyosbította VIII. Bonifác pápa beavatkozása, aki 1300 augusztusában fegyveres kísérettel küldte Magyarországra az Anjou-házi trónkövetelőt, a gyermek Károlyt. Ref, 364. old.
Az uralkodót a politikai válság közepette súlyos magánéleti tragédia is érte: 1300 végén elhunyt édesanyja, Morosini Tomazina, aki addig fia legfőbb támasza és tanácsadója volt. A magára maradt, megtört király hamarosan maga is betegágyba került, és 1301. január 14-én éjfél körül Budán befejezte hányatott életét. Halálával végleg megszakadt az Árpádok férfiága, és elszállt a remény a dinasztia folytonosságára. Egyetlen lánya, Erzsébet hercegnő és özvegye, Ágnes királyné később Svájcba költöztek, ahol mindketten vallásos áhítatban, apácaként élték le életük hátralévő részét. Ref, 364. old.
III. András halála mély gyászba borította a nemzetet, hiszen mindenki érezte, hogy egy dicsőséges korszak ért véget, és az ország beláthatatlan bizonytalanság elé néz. Egy korabeli okirat megható szavai szerint az utolsó aranyág tört le arról a fáról, amely Szent István, az első magyar király véréből sarjadt. A főpapok és a nemesség egyaránt megsiratták elhunyt uralkodójukat, felismerve, hogy az Árpád-ház kihalásával nemcsak egy dinasztia távozott, hanem az az ősi kapocs is elszakadt, amely négyszáz éven át összetartotta a magyar birodalmat. Ref, 365. old.
