II. István trónralépése
II. István király mindössze tizenöt éves volt, amikor apja, Kálmán király halála után követte őt a trónon. Bár már nem számított gyereknek, még nem volt elég érett ahhoz, hogy felelősségteljesen irányítsa az országot. Bátor és katonás alkat volt, de túlzottan élvezte az élet örömeit, ami hamar kikezdte egészségét és lelki egyensúlyát. Ref, 201. old.
Ez időben a megvakított Álmos hercegnek sikerült Bizáncba menekülnie, fiát, a szintén vak Béla herceget pedig a pécsváradi monostorban rejtették el a király elől. Ref, 201. old.
A szomszédos hatalmak igyekeztek kihasználni, hogy az erőskezű Kálmán helyét egy ifjú vette át. Velence rögtön elfoglalta a dalmát városokat és szigeteket, ám II. István 1117-ben ellentámadást indított. Hadai Záránál legyőzték a velenceieket, a harcban a dózse is életét vesztette. István mégis kénytelen volt öt évre fegyverszünetet kötnie, mégpedig úgy, hogy Velence megtartotta a hódításait. De amint ez lejárt, 1124-ben István újraindította a háborút, és a dalmát városok, Zára kivételével önként visszatértek a kereskedelmi érdekeiknek inkább megfelelő magyar fennhatóság alá. Velence azonban hamarosan ismét visszafoglalta a tengerpartot, mivel a magyar király figyelmét egy újabb, veszélyesebb ellenség kötötte le, aki nem más, mint a görög császár volt. Ref, 202-203. old.
Bizánc felemelkedése
Komnénosz II. János császár 1117-ben került a trónra, I. László király unokája, illetve Piroska magyar hercegnő fia volt. A Komnénosz-dinasztia uralkodása alatt Bizánc ismét Európa vezető nagyhatalmává vált, amely Kisázsiában, a Balkánon, és olasz földön is hódított meg területeket. Irodalma, művészete és ipara virágzott; katonai, pénzügyi és jogi intézményei példaértékűek voltak. Kereskedelme az akkor ismert három földrész mindegyikére kiterjedt. Bizáncban voltak Európa legnagyobb rabszolgavásárai, és a keleti árucserének, az indiai és kínai kereskedelemnek legfőbb közvetítője volt. Ref, 203. old.
János császár tele kincstárral és kiváló hadsereggel látott neki világuralmi tervei megvalósításához, amelyek közvetlen veszélyt jelentettek Magyarország önállóságára nézve. A bizánci udvar szívesen fogadta Álmos herceget, akit erőszakkal akartak visszahelyezni a magyar trónra. Ref, 203-204. old.
Szövetségi politika
István király korán felismerte a Bizánc felől fenyegető veszélyt, ezért tudatosan kezdett szövetségeseket gyűjteni. Jó viszonyt ápolt a német császárral, szövetségre lépett a csehekkel, és seregét nagyszámú besenyővel és kunnal erősítette meg. Külpolitikájában a bizánci császár ellenségeivel, a nápoly-szicíliai normannokkal és a Balkán belső területein élő rácokkal is érintkeztt. Barátságát a normannokkal azzal pecsételte meg, hogy 1121-ben feleségül vette Róbert capuai herceg lányát. Ekkor már hétszáz francia lovag is szolgált seregében. Ref, 204. old.
A balkáni háború
A bizánci birodalom és Magyarország közötti feszültség 1127-ben nyílt háborúba torkollott, amikor István támadólag lépett fel, betört a birodalomba, és elfoglalt két fontos végvárat, Bolgárfehérvárt és Barancsot. Ezután egészen Filippopolig, a mai Plovdivig vezette seregét, ahonnan gazdag zsákmánnyal tértek haza. Válaszul János császár a következő évben, 1128-ban hatalmas vízi és suzárazföldi haderővel indult Magyarország ellen, és nemcsak mindent visszafoglalt, hanem megszállta Zimonyt és a Szerémséget. Sikertét annak köszönhette, hogy a király súlyosan megbetegedett, és bár a magyar hadvezérek vitézül harcoltak, a Duna vonalán súlyos vereséget szenvedtek. 1129-ben azonban, István felgyógyulása után cseh segítséggel visszafoglalta a területeket és várakat, Barancs várát pedig földig rombolta. A háborút végül békekötés zárta le, miután Álmos herceg 1127 őszén elhunyt. Ref, 204-205. old.
II. István király halála
II. István király a bizánci hadjáratról olyan betegen tért haza, hogy biztosra vették halálát. Mivel nem született gyermeke, a király nővére, Zsófia hercegnő saját fiát, Sault szerette volna a tróna ültetni, míg más főurak a saját uralmukról álmodoztak. Ekkor tudta meg István, hogy apja, Kálmán király által megvakított unokaöccse, Béla herceg életben van. Az ifjút a dömösi zárdában rejtegették hűséges hívei, Pál püspök és Ottmár ispán. Erre István azonnal magához vette, és hivatalosan is trónörökösévé nyilvánította unokaöccsét. Ref, 205. old.
A király tudta, hogy utódját Bizánc felől fenyegeti majd a legnagyobb veszély, ezért Bélát 1130-ban összeházasította Uros rác főzsupán lányával, a bátor és határozott Ilonával. Ref, 205. old. II. István magyar király, aki a világhatalmú Bizánc első támadását a magyar királyság ellen erős kézzel visszaverte, 1131. március 1-jén Egerben fejezte be rövid és dicső életét. Nagyváradon temették el, ahol a premontrei szerzetesrendnek monostort építtetett. Ref, 8 old.
II. Béla trónralépése és az aradi leszámolás
II. István király halála után, 1131 áprilisában II. Bélát királlyá koronázták. Testi fogyatkozása miatt az uralkodás terhei feleségére hárultak, aki rendkívül gyorsan illeszkedett be új hazájába, és erélyesen vette kézbe az államügyek intézését. Bár a király csendes, szerény ember maradt, aki örömét a családban és gyermekeiben lelte, házasságuk történelmi jelentőségű volt: ők mentették meg az Árpád-házat a kihalástól, és tőlük származtak a dinasztia későbbi uralkodói. Ref, 205-206. old.
II. Béla váratlan trónralépése riadalmat keltett mindazok körében, akiknek részük volt az ő és apja megvakításában és az uralkodásból való kirekesztésükben, vagy az elkobzott vagyonukból részesültek. Figyelmük Borisz, Kálmán király elűzött feleségének fia felé fordult. Borisz, a 17 éves, daliás ifjú nyomban Konstantinápolyba sietett, hogy Piroska császárnét, I. László magyar király lányát, és rajta keresztül II. János császárt megnyerje ügyének. A császár pénzzel támogatta, ő pedig a lengyelek és rutének közé sietett, ahol mint Bizánc pártfogoltjának, hamar akadtak támogatói. A magyar udvar a veszély hírére hadba szólította a vármegyéket. Az elkeseredés az idegen trónkövetelő és rendbontó ellen olyan általános volt, hogy az összeesküvők nem merték nyíltan vállalni a felkelést, hanem megjelentek a király táborában, talán azzal az elhatározással, hogy csata közben fognak a király ellen fordulni. Azonban terveik kitudódtak, és a királyi pár parancsára az Ung vármegyei Aradon 68 ispánt és előkelőt mészároltak le. Csak keveseknek sikerült Boriszhoz csatlakozniuk, aki lengyel segédcsapataival együtt 1132 július 22-én Abaúj vármegyében teljes vereséget szenvedett, majd futva menekült vissza lengyel földre. Ref, 206–207. old.
Balkáni terjeszkedés
Ezután a királyi pár elkezdte visszafoglalni Velencétől a dalmát tengermelléket, és 1136-ban Spalató újra birtokába került. A magyar seregek szerb összeköttetéseik révén a Bosznia északkeleti részén levő Sprecse völgyét is elfoglalták, ahol a Sónak nevezett sóbánya található. Majd a Dinári-Alpok egyik völgyét, Rámát is a birodalomhoz csatolták, amely után a király 1138 körül felvette a Ráma királya címet. A korszak békéje és az erélyes kormányzás látványos jólétet hozott; amikor 1139-ben a bambergi püspök követei az udvarba látogattak, elcsodálkoztak a magyar föld termékenységén és a királyi asztal bőségén. Ref, 207-208. old.
II. Géza trónralépése és a német szövetség
II. Béla és Ilona boldog házasságából négy fiú, Géza, László, István és Álmos, valamint egy lány, Zsófia született. Mivel Bizánc felől állandó veszély fenyegette a magyar birodalmat, a királyi pár a német császárral kereste a minél szorosabb szövetséget. Így 1139-ben egyetlen lányukat Konrád császár egyetlen fiával, Henrik herceggel jegyezték el, majd az ifjú Zsófiát gazdag hozmánnyal a német udvarba küldték nevelkedni. Ref, 208. old.
II. Béla magyar király 1141-es halálával a trón alig tizenegy éves fiára, Gézára szállt. Mivel még gyermek volt, a kormányzást anyjával, Ilona királynével és annak öccsével, Belos bánnal együtt gyakorolta. Hozzáértéssel és nagy hűséggel vezették a birodalmat a belső béke és a gazdasági fejlődés útján. II. Géza eszes, vitéz ifjúvá cseperedett, ami a francia királynak címzett, 1161-ben írt szavaiból is kitűnik: Én csak az Istentől félek, de embertől nem. Ref, 208. old.
Géza is igyekezett barátságot ápolni a német császárral, de a várakozások, amelyek húga, Zsófia hercegnő eljegyzéséhez fűződtek, nem teljesültek. A német politikai tervekbe nem illet többé ez a házasság, és a kislánnyal a németek méltatlanul, szinte szolgálóként bántak. Zsófia 1146-ban az admonti kolostorba menekült, és bár bátyja, Géza új férjet keresett számára, ő inkább az apácai fátyolt választotta, és haláláig a zárdában maradt. Egykori hegyese, VI. Henrik a házasságuk meghiúsításával szabad kezet akart maga számára Magyarország felé biztosítani, mivel a kóbor Borisz herceg lehetőséget kínált régi, hódító tervei megvalósításához. Amikor a trónkövetelő Borisz herceg lengyel földről Németországba menekült, ott szívesen fogadták, sőt támogatták egy csapat német zsoldos felfogadásában, akik segítségével 1146-ban Pozsony várát rajtaütéssel elfoglalta. Géza azonban villámgyorsan visszafoglalta a várat, majd a Lajta mentén vívott csatában döntő győzelmet aratott a németek felett. Ref, 208–210. old.
1147-ben hatalmas keresztes hadak vonultak át az országon; míg a németekkel feszült maradt a viszony, VII. Lajos francia király barátként érkezett. Amikor kiderült, hogy a francia táborban ott rejtőzik Borisz, a francia uralkodó diplomatikusan magával vitte őt Bizáncba, így mentesítve a magyar udvart a további veszélytől. Ref, 210. old.
Mánuel császár imperialista politikája
II. János bizánci császár halála után, 1143-ban fia, Mánuel foglalta el a trónt, akinek ereiben magyar vér is folyt: Szent László király unokája és Piroska bizánci császárné fia volt. Hatalmas termete és ereje nagyapjára emlékeztetett, illetve korának egyik legműveltebb uralkodója volt, aki kiválóan írt és szónokolt, emellett pedig a hadtudományok mesterévé vált. Uralma alatt Bizánc utolsó fénykorát élte, ő maga pedig elszántan törekedett a magyar királyság leigázására. Ref, 211. old.
A császár rendkívül óvatosan készítette elő hódító terveit. Szövetségre lépett minden olyan hatalommal, amelynek érdekei ütköztek a magyarokéval, így Velencével, a rutén fejedelmekkel, a német császárral, és trónkövetelő Borisszal is. 1152-ben, amikor II. Géza északon a ruténokkal volt elfoglalva, seregével megszállta Zimonyt és a Szerémséget. A válságos helyzetben Belos bán vette fel a harcot, és sikeresen visszaszorította a görögöket a Duna tulsó partjára, miközben a hazaérkező király a Temesközből verte ki a trónkövetelő Boriszt. Ref, 211-212. old.
A küzdelem a következő években is folytatódott, mivel Mánuel nem tett le céljairól. Bár Borisz meghalt, Géza öccsre, István herceg híveket toborzott a testvére ellen, és amikor szándékai kitudódtak, Mánuel udvarába szökött. 1155-ben azonban, amikor Mánuelnek az unokatestvérével, Andronikosszal gyűlt meg a baja, aki igényt tartott a császári trónra, II. Géza király kihasználta az alkalmat és megtámadta a görög birodalmat, és bár látszólag meghátrált, tőrbe csalta és megsemmisítette az üldözésére küldött bizánci hadoszlopot. A két uralkodó 1156-ban öt évre békét kötött, ám Mánuel ezt csak időnyerésre használta: ajánlatot tett Frigyes német császárnak egy közös, európai szintű magyar-ellenes liga létrehozására. A terv célja az ország teljes megszállása vagy felosztása volt. Bár István személyesen meglátogatta a német császárt, a német lovagok támogatásának hiánya és a két császár későbbi vallási és politikai ellentétei miatt a támadás elmaradt. Ref, 212–213. old.
II. Géza magyar király 1162 március 31-én fejezte be dicső életét. Uralkodása a siker és haladás kora volt. Nemcsak megvédte országa önállóságát és területi épségét, hanem gyarapította jólétét, népességét, elősegítette anyagi és szellemi virágzását. Négy fiú és négy lány maradt utána; halála után legnagyobb fia, az alig 15 éves István került a trónra.Ref, 214. old.
A szászok betelepítése
II. Géza magyar király felismerte, hogy a királyi hatalom megerősítéséhez és a gazdaság fellendítéséhez a lakosság megsokasítására van szükség. A korabeli leírások szerint a magyarországi szűz talaj gazdagsága az Édenkerttel vagy Egyiptommal vetekedett, így a király hívására a német birodalom legkülönbözőbb tájairól, Flandriából, a Rajna-vidékről és Majna-Frankfurt környékéről érkeztek telepesek, akiket szászoknak neveztek el. Az első nagy csoportok a mai Szepességben, valamint Ugocsa és Bereg vármegyék ősrengetegében leltek otthonra, ahol korábban csak királyi erdőőrök és vadászok laktak. Ref, 245–246. old.
A királyi udvar a legtöbb telepest 1146 körül Erdélybe irányította, ahol a szászok hamar virágzó közösségeket hoztak létre. Német telepesek népesítették be Kolozsvár, Dés és Zilah környékét, de a legjelentősebb tömbben az Olt folyó vidékén, a későbbi Királyföldön telepedtek meg. Itt jött létre Nagyszeben is, amely a szász Hermanfalva és a régebbi Szeben községből olvadt össze várossá. A király biztosította új vendégeinek a teljes személyes szabadságot, a földtulajdont és saját jogszokásaik használatát, évi adójukat pedig méltányosan határozta meg. Ref, 246. old.
III. István küzdelmei a bizánci bitorlók ellen
Amint III. István király a trónra került, Mánuel bizánci császár azonnal beavatkozott az utódlásba, és Géza öccseit, Istvánt, meg az időközben szintén Bizáncba szökött Lászlót akarta trónra segíteni. Ref, 214. old.
III. István bizonyára épp olyan sikerrel ellenállt volna a császári cselszövésnek, mint apja tette, ha időközben lassan, észrevétlenül a társadalom egy igen nagy részének gondolkodásmódjában fordulat nem állt volna be. A bizánci háborúk idején az ország déli vármegyéiben, különösen a Kalocsa-Bács érseki tartomány területén a görögkeleti egyház befolyása egyre erősebbé vált. A bizánci egyház ugyanis nem követelt tizedet a híveitől, ez a mentesség pedig rendkívül vonzóvá tette a köznép számára a római katolicizmussal szemben. Emellett a görög rítus nem kényszerítette nőtlen életre a papjait, így a latin szertartású papság egy része is szívesen pártolt át a bizánci egyházhoz. Mánuel tervei és a trónkövetelők a déli vármegyék lakóiban találtak támaszt és 1164-ben, amikor Mánuel hatalmas sereggel az ország ellen indult a papság és a nép lelkesen üdvözölte a hódítókat, a fiatal király pedig kénytelen volt Ausztriába menekülni. Ref, 214–215. old.
A magyar főurak egy része végül kénytelen-kelletlen elfogadta a bizánci jelöltet, így 1162 nyarán II. László foglalta el a trónt. László viszont 1163. január 14-én váratlanul meghalt, így a trónon a másik trónkövetelő, IV. István követte. Ref, 216. old.
Azonban III. István sem adta fel a harcot: a Csák-nemzetség támogatásával visszatért az országba, és 1163 júniusában Székesfehérvárnál döntő vereséget mért nagybátyjára. A menekülő bitorlót elfogták, de a törvényes király nem bántotta, hanem csupán a birodalomból tiltotta ki. Ez a nagylelkűség azonban sokba került az országnak, mivel IV. István egyenesen Mánuelhez menekült segítségért. A bizánci császár ismét haddal sietett a határra, de III. Istvánnak sikerült békét kötnie vele, bár ezért súlyos árat fizetett: át kellett adnia neki öccsét, Bélát a horvát-dalmát hercegséggel együtt. A csaták még évekig folytak, IV. István 1165-beli halála után is; 1166-ban a görögök az erdélyi részekbe is betörtek, de 1168 után Istvánnak sikerült visszaszereznie a Szerémséget és a dalmát tengerparti városokat. Így a fiatal uralkodó végleg megszilárdította uralmát, sikeresen védve meg a magyar állam függetlenségét és a katolikus egyházat a bizánci hódító törekvésekkel szemben. Ref, 216-218. old.
A nemesség felemelkedése és a királyi hatalom gyengülése
III. István király uralkodásának utolsó, békésebb éveit az ország belső ügyeinek rendezésére fordította. A helyzet azonban nem volt rózsás: a hosszú ideig elhúzódó trónviszályok és a Bizánc elleni véres háborúk alapjaiban rendítették meg a régi állami szervezeteket. A központi hatalom tekintélye és a kincstár bevételei jelentősen megcsappantak, ami teret engedett a nagybirtokos rétegek felemelkedésének. A válságos időkben a trónért versengő uralkodók dús adományokkal, újabb birtokokkal és különféle kiváltságokkal igyekeztek megvásárolni híveik hűségét. Ez a folyamat azonban a királyi hatalom rovására ment: a főurakban egyre erősebben élt a vágy, hogy a nyugati feudális államok mintájára saját befolyásuk alá vonják az ország irányítását. 1172 elején III. István magyar király, aki megalkuvást nem tűrő módon küzdött országa függetlenségéért, esztergomi udvarában váratlanul meghalt. Ref, 218–219. old.
