III. Béla és Imre uralkodása (1172-1205)

Béla herceg hazatérése és trónfoglalása

III. István király 1172-ben bekövetkezett váratlan halála után az Árpád-háznak mindössze két férfi tagja maradt: az elhunyt uralkodó öccsei, Béla és Géza hercegek. Míg Gézát anyja, az özvegy királyné itthon nevelte, Béla a bizánci udvarban tartózkodott. Még a korábbi békeszerződések értelmében került Konstantinápolyba, ahol Mánuel császár, akinek ekkor még nem volt fia, saját lányával jegyezte el, a birodalom örökösévé nevezte ki, és az Elek nevet adta neki. A magyar herceg így kiváló nevelésben részesült: nemcsak széles körű tudást szerzett, hanem alaposan megismerte a bizánci államigazgatás és diplomácia minden furfangját is. ^{Ref, 220. old.}

Később Mánuelnek azonban fia született, így Bélát kizárták a bizánci öröklésből, és a jegyességet is felbontották. A császár továbbra is támogatta őt, és a magyar trónt szánta neki, ezért feleségül adta hozzá sógornőjét, az antiochiai hercegnőt, Chatillon Ágnest. III. Béla így 1172 tavaszán, bátyja halálhírére már felkészült és tapasztalt államférfiként, bizánci sereg támogatásával indulhatott el a hatalom átvételére. ^{Ref, 220. old.}

Hazatérésekor azonban komoly ellenállásba ütközött, mivel a katolikus papság és az udvar egy része attól tartott, hogy Béla a bizánci egyház befolyását erősíti meg az országban. Lukács esztergomi érsek és az anyakirályné köré csoportosuló ellenzék ezért az itthon nevelkedett öccsét, Géza herceget támogatta. A koronázást végül egy kivételes pápai felhatalmazás oldotta meg: a szertartást 1173. január 13-án a kalocsai érsek végezte el, akit a pápa külön feljogosított a feladatra. ^{Ref, 220-221. old.}

Imre megkoronázása

III. Béla törekedett a hatalom stabilizálására és a magyar történelemre korábban oly jellemző véres trónviszályok megelőzésére. Ennek érdekében szakított a korábbi bizonytalan öröklési szokásokkal, és a nyugati keresztény királyságokban már bevett gyakorlatot, az elsőszülöttségen alapuló utódlást akarta véglegesíteni. Ezt a nagy horderejű politikai lépést azzal pecsételte meg, hogy 1182. május 16-án még életében királlyá koronáztatta legidősebb fiát, Imre herceget. A döntés sikeresnek bizonyult: a magyar királyi udvarban ettől fogva általánossá vált az a rend, amely szerint a korona az apa halála után az elsőszülött fiúra száll. ^{Ref, 221. old.}

A balkáni hatalmi átrendeződés

Mánuel bizánci császár 1180-ban bekövetkezett halálával Bizánc korábbi hatalma végleg meggyengült, ami új lehetőségeket nyitott a magyar külpolitika számára. III. Béla király azonnal kihasználta a helyzetet, és visszafoglalta Dalmáciát. A tengerparti városok latin lakói maguk hívták be a magyar királyt, és lelkesen üdvözölték az új uralmat. Különös gondot fordított Zára megerősítésére, amelyért Velence két ízben is háborút vívott, de a magyar seregek mindannyiszor sikeresen megvédték a stratégiai fontosságú várost. Béla az új tartomány kormányzását kezdetben Kalán pécsi püspökre, majd legidősebb fiára, Imre hercegre bízta. ^{Ref, 222. old.}

A tengerparti sikerekkel párhuzamosan a magyar befolyás a Balkán belső területein is megnövekedett. Béla a rácok (szerbek) önállósági törekvéseinek legfőbb támaszává vált, akik magyar segítséggel szállták meg Észak-Albániát, valamint Nis vidékét. Béla átkelt seregével a Száván, bevette Barancs és Nándorfehérvár várait, és 1183-ban egészen Szófiáig tört előre. Így Rácország magyar segítséggel nyerte el függetlenségét, Nemánja István, a szerb állam tulajdonképpeni megalapítója pedig elismerte a magyar király felsőbbségét. Béla végül megbékélt az új görög császárral, Izsákkal, és lányát, Margit hercegnőt feleségül, az Alduna mentén tett hódításait pedig náaszajándékul adta neki. ^{Ref, 222. old.}

III. Béla király halála és Imre trónralépése

III. Béla magyar király 1196. április 23-án hunyt el. Kortársai Szent László királyhoz hasonlították, akire nemcsak külsőleg emlékeztetett, hanem hozzá hasonlóan ő is sikeresen gyógyította be a birodalom testén a belső viszályok és a függetlenségi harcok által ütött sebeket. Halálos ágyán megígértette kisebbik fiával, András herceggel, hogy részt vállal a Szentföld felszabadításárt folytatott keresztes hadjáratokban, és e célból tömérdek vagyont hagyott rá. Elhunyta után idősebbik fia, a már korábban megkoronázott Imre akadálytalanul követte a trónon. A tizenhét évesen hatalomra kerülő királyt mély vallásosság jellemezte, és uralkodása alatt teljesen alávetette magát a római Szentszék vezetésének. Ezt a kötődést erősítette meg az 1200 körül kötött házassága is, amikor Aragóniai Konstanciát vette feleségül, aki olyan országból érkezett, ahol a hitetlenek elleni folyamatos harc miatt a vallásosság és a pápához való ragaszkodás rajongássá fokozódott. ^{Ref, 229. old.}

A hatalomért vívott testvérháború

Imre királyunknak azonban belföldön súlyos konfliktusai támadtak: legfőbb ellenségévé Jób esztergomi érsek vált, akit Imre 1199-ben a pápának írt keserű panaszlevelében az ország békéjének megzavarásával vádol. A papság a tulajdonában levő hatalmas vagyont és befolyást államellenes célokra kezdte használni. Jóbbal az élen a főpapok egy része a hitbuzgó király ellen fordult, és öccsét, András herceget támogatta, aki bátyja megbuktatásán fondorkodott. András herceg ugyanis nem teljesítette a fogadalmat, amelyet apjának, III. Béla királynak tett: ahelyett, hogy a Szentföldre ment volna, az erre a célra kapott kincseket a trón megszerzésére és a bátyja elleni harcokra pazarolta. ^{Ref, 229-230. old.}

A feszültség 1197-ben torkollott fegyveres konfliktusba, ekkor Imre a polgárháború elkerülése érdekében átadta öccsének a horvát és dalmát területeket. András azonban továbbra is a koronára vágyott, és a Balkánon kezdett el a hitetlenekkel harcolni, így úgy gondolta, hogy már nem kötelessége a Szentföldre menni. A lázadás előkészítésében az egyház egyes vezetői is aktívan részt vettek, mint például Boleszló váci püspök, aki még a felkelésre szánt pénzt is saját templomában rejtegette. Amikor a király tudomást szerzett az árulásról, személyesen jelent meg Vácon, és az oltár mellől hurcoltatta el a lázadó főpapot. ^{Ref, 230. old.}

Az összeesküvés szálai a legmagasabb körökig értek, hiszen még a nádor, a király legfőbb tisztségviselője is a trónkövetelő mellé állt. András 1199 nyarán ismét haddal támadt bátyjára, de az uralkodó seregei vereséget mértek rá, és száműzték osztrák területre. A viszálynak végül 1200 tavaszán a pápai legátus közvetítése vetett véget: Imre nagylelkűen megbocsátott öccsének és visszaadta hercegségét, András pedig ismételten esküt tett a keresztes hadjárat vezetésére. ^{Ref, 230. old.}

Rácország és Bulgária leigázása

Imre király és öccse, András herceg 1200-ban történt megbékélése után a magyar fegyverek ismét komoly sikereket értek el a Balkán-félszigeten. Ebben az időben a rácok (szerbek) nemcsak Magyarországgal szakítottak, hanem a római egyházzal is. III. Incze pápa ekkor felszólította a királyt, hogy vezesse vissza Rácországot a Szentszék engedelmessége alá. 1202-ben Imre seregével bevonult a rác területre, és az egyik trónkövetelőt, Vulkót tette meg a magyar korona hűbéresévé, ő maga pedig felvette a Rácország királya címet. Az uralkodó ezután a bizánci uralom alól éppen felszabadult és önállóvá vált Bulgária ellen fordult. A magyar hadak győzedelmesen nyomultak előre az ország területén, a hadjárat eredményeként pedig a király felvette a Bulgária királya címet is. Bár Imre a Szentszék elkötelezett híve maradt, és minden erejével üldözte a Balkánon terjedő bogumil eretnekséget, hódításai nem hoztak tartós eredményt. ^{Ref, 230–231. old.}

Imre király halála

Imre magyar király uralkodásának végét súlyos betegség és politikai csalódások sora árnyékolta be. Az alig huszonöt éves uralkodó vélhetően sosem heverte ki azt a balesetet, amely 1199-ben érte egy máramarosi vadászaton: vágtató lova elbukott, maga alá temette a királyt, majd meg is rúgta őt. Bár a halálos veszedelemből Lőrincz ispán kimentette, az uralkodó olyan belső sérüléseket szenvedett, amelyekből soha nem gyógyult fel teljesen, és az 1204. szeptember 15-én bekövetkezett korai halálához vezettek. ^{Ref, 234. old.}

A trónöröklés körüli bizonytalanságot megelőzendő, Imre még életében, 1204. augusztus 26-án megkoronáztatta kisfiát, III. Lászlót. A király halála után azonban öccse, András nem ismerte el a gyermekkirályt. A fenyegető helyzetben az özvegy Konstancia királyné kénytelen volt a csecsemővel, a szent koronával és a királyi kincsek egy részével az osztrák udvarba, Lipót herceghez menekülni. ^{Ref, 234. old.}

III. László azonban nem sokkal később, 1205. május 7-én meghalt Bécsben. Ezzel András herceg előtt megnyílt az út a hatalom végleges megszerzéséhez. Az új uralkodó kibékült az özvegy királynéval és az osztrák herceggel, akik visszaszolgáltatták a koronát, így 1205. május 29-én sor kerülhetett II. András király ünnepélyes megkoronázására. Ezzel lezárult az Árpád-ház egyik válságos, belső viszályokkal terhelt korszaka. ^{Ref, 234. old.}

Függetlenedés és erkölcsi válság az egyházban

A XII. század második felében, amikor a királyi hatalom végleg lemondott a főpapok kinevezésének jogáról, megszűnt az állam és az egyház korábbi szoros egysége. A magyar főpapság politikai értelemben is Rómához láncolódott, ami lehetővé tette a Szentszék számára, hogy bármikor közvetlenül beavatkozzon az ország belügyeibe. A viszony megromlását az is jelezte, hogy Kálmán király óta az uralkodók nem tartottak többé közös zsinatokat a püspökökkel, így az egyház már nem vett részt az állami törvényhozásban. ^{Ref, 241. old.}

Az anyagi gazdagság és a királyi felügyelet hiánya hamar erkölcsi hanyatláshoz vezetett. Ebben az időszakban megszűnt a káptalanok közös életmódja, a kanonokok külön házakba költöztek, a püspökválasztó testületek pedig szegénységük miatt könnyen megvesztegethetővé váltak. Így ütötte fel fejét a simónia, azaz az egyházi méltóságok adásvétele: Elvin és Simon váradi püspököket például saját papjaik vádolták meg azzal, hogy vesztegetéssel szerezték meg széküket. A dús jövedelmű főpapok egy része elvilágiasodott, a hatalom és a vagyon élvezetére törekedett, miközben elhanyagolta hivatali kötelességeit és az alsó papság anyagi ellátását. ^{Ref, 242. old.}

A fegyelem fellazulása a papság minden rétegét érintette. Mivel a püspökök és esperesek a jövedelmek nagy részét lefoglalták, a plébánosi helyekre már csak a legszegényebb rétegekből jelentkeztek, akik gyakran maguk is bűnös életet éltek, sőt még a papi nőtlenség parancsát sem tartották meg. Imre király megbotránkozva látta a kolostorokban folyó életet is: 1202-ben például Dezső csanádi püspök vizsgálata során kiderült, hogy a mai Szemlak melleti Ajton monostor bencései a templomi szent edényekből hamis pénzt vertek. ^{Ref, 242–243. old.}

Népességmozgás és gazdasági fellendülés

III. Bélának köszönhetően az erdélyi szászok egyházilag is kiváltságos helyzetbe kerültek, mivel 1191-ben a Nagyszeben és környékén élő szászok számára felállította a Szebeni prépostságot, amelyet közvetlenül az esztergomi érsek alá rendelt, kivéve őket az erdélyi püspökség alól, míg a később alapított szász telepek feje a gyulafehérvári püspök lett. ^{Ref, 246. old.}

A XII. század végére az Erdélyi területek keleti részein a székelység, délen a szászok éltek saját ispánjaik alatt, és az egész országrész politikai egységét a király által kinevezett vajda képviselte. III. Béla király mintegy 3000 osztrák családot telepített le az országban, Itáliából pedig művelt olasz polgárok érkeztek, akik a Szerémségben telepedtek le. Imre király uralkodása idején a görög kolostorokat is latin vezetés alá helyezte, hogy tovább erősítse a nyugati keresztény kötődést. Az új lakók nemcsak a népességet gyarapították, hanem külföldről hozott, fejlettebb gazdálkodási módszereikkel és városi életformájukkal a magyar gazdasági fejlődés motorjaivá váltak. ^{Ref, 247. old.}

Az élénk munkakedv hatására a magyarság a belső, sűrűbben lakott vidékekről a távolabbi peremterületek felé vándorolt, benépesítve a korábban lakatlan hegyvidékeket és erdőségeket is. Liptó rengetegeiben királyi vadászok és halászok alapítottak népes községeket, Ugocsa vármegyévé alakult, és megkezdődött Máramaros megszállása is. Szatmár virágzott: városai az adón kívül katonákat is küldtek a királynak amikor háborúba vonult. Különösen jelentős volt a haladás a Király-hágón túli és a tiszai részeken, például Bihar vármegyében sorra épültek a városi és falusi templomok. Bár a váradi püspök jövedelme ekkor még elmaradt a többi főpapétól, a Temesközben már virágzó gazdasági élet folyt, bizonyítva, hogy a földművelő munka a zord vadont is képes volt bőséggel termő Kánaánná változtatni. ^{Ref, 249-250. old.}

Magyarország etnikai sokszínűsége

A XII. század végére a Magyar Birodalom néprajzi térképe rendkívül tarkává vált. A régi magyar családok és a már korábban elmagyarosodott rétegek mellett szinte mindenütt felbukkantak az új jövevények. A latin, német és szláv világ fiai nagy számban éltek a városokban, a monostorok környékén, de gyakran alkottak önálló, zárt falvakat is. A korszak hiteles lenyomatát őrző Váradi Regestrum tanúsága szerint e korszakban olyan változatos családnevek fordultak elő, mint a Besenyő, Cseh, Cserkesz, Bolgár, Horvát, Kazár, Kun, Német, Olasz, Szerecsen vagy a Tatár, sőt az okiratokban már a Zsidó név is megjelent. ^{Ref, 255. old.}

Nagyváradnak például már ekkor létezett egy Olaszi városrésze, Szilágysomlyó vidékén rutének (ruszinok) telepedtek le, míg Bihar vármegye területén jelentős volt a keleti származású izmaeliták (muzulmánok) jelenléte. Ezek az izmaelita közösségek nemcsak itt, hanem Szatmár és Szabolcs vármegyékben, különösen a Nyírségben alkottak nagyobb tömböket, de nyomaik fellelhetőek voltak Arad, Baranya, Győr, Fejér és egyéb vármegyékben is. A század végére így egy olyan sokszínű, de politikai egységbe forró nemzet jött létre, amelyben a keletről és nyugatról érkezett népek szerves részévé váltak a magyar államnak. ^{Ref, 255. old.}