Élete
III. Béla törekedett a hatalom stabilizálására és a magyar történelemre korábban oly jellemző véres trónviszályok megelőzésére. Ennek érdekében szakított a korábbi bizonytalan öröklési szokásokkal, és a nyugati keresztény királyságokban már bevett gyakorlatot, az elsőszülöttségen alapuló utódlást akarta véglegesíteni. Ezt a nagy horderejű politikai lépést azzal pecsételte meg, hogy 1182. május 16-án még életében királlyá koronáztatta legidősebb fiát, Imre herceget. A döntés sikeresnek bizonyult: a magyar királyi udvarban ettől fogva általánossá vált az a rend, amely szerint a korona az apa halála után az elsőszülött fiúra száll. Ref, 221. old.
Mánuel bizánci császár 1180-ban bekövetkezett halálával Bizánc korábbi hatalma végleg meggyengült, ami új lehetőségeket nyitott a magyar külpolitika számára. III. Béla király azonnal kihasználta a helyzetet, és visszafoglalta Dalmáciát. A tengerparti városok latin lakói maguk hívták be a magyar királyt, és lelkesen üdvözölték az új uralmat. Különös gondot fordított Zára megerősítésére, amelyért Velence két ízben is háborút vívott, de a magyar seregek mindannyiszor sikeresen megvédték a stratégiai fontosságú várost. Béla az új tartomány kormányzását kezdetben Kalán pécsi püspökre, majd legidősebb fiára, Imre hercegre bízta. Ref, 222. old.
A tengerparti sikerekkel párhuzamosan a magyar befolyás a Balkán belső területein is megnövekedett. Béla a rácok (szerbek) önállósági törekvéseinek legfőbb támaszává vált, akik magyar segítséggel szállták meg Észak-Albániát, valamint Nis vidékét. Béla átkelt seregével a Száván, bevette Barancs és Nándorfehérvár várait, és 1183-ban egészen Szófiáig tört előre. Így Rácország magyar segítséggel nyerte el függetlenségét, Nemánja István, a szerb állam tulajdonképpeni megalapítója pedig elismerte a magyar király felsőbbségét. Béla végül megbékélt az új görög császárral, Izsákkal, és lányát, Margit hercegnőt feleségül, az Alduna mentén tett hódításait pedig náaszajándékul adta neki. Ref, 222. old.
III. Béla magyar király 1196. április 23-án hunyt el. Kortársai Szent László királyhoz hasonlították, akire nemcsak külsőleg emlékeztetett, hanem hozzá hasonlóan ő is sikeresen gyógyította be a birodalom testén a belső viszályok és a függetlenségi harcok által ütött sebeket. Halálos ágyán megígértette kisebbik fiával, András herceggel, hogy részt vállal a Szentföld felszabadításárt folytatott keresztes hadjáratokban, és e célból tömérdek vagyont hagyott rá. Elhunyta után idősebbik fia, a már korábban megkoronázott Imre akadálytalanul követte a trónon. A tizenhét évesen hatalomra kerülő királyt mély vallásosság jellemezte, és uralkodása alatt teljesen alávetette magát a római Szentszék vezetésének. Ezt a kötődést erősítette meg az 1200 körül kötött házassága is, amikor Aragóniai Konstanciát vette feleségül, aki olyan országból érkezett, ahol a hitetlenek elleni folyamatos harc miatt a vallásosság és a pápához való ragaszkodás rajongássá fokozódott. Ref, 229. old.
Imre királyunknak azonban belföldön súlyos konfliktusai támadtak: legfőbb ellenségévé Jób esztergomi érsek vált, akit Imre 1199-ben a pápának írt keserű panaszlevelében az ország békéjének megzavarásával vádol. A papság a tulajdonában levő hatalmas vagyont és befolyást államellenes célokra kezdte használni. Jóbbal az élen a főpapok egy része a hitbuzgó király ellen fordult, és öccsét, András herceget támogatta, aki bátyja megbuktatásán fondorkodott. András herceg ugyanis nem teljesítette a fogadalmat, amelyet apjának, III. Béla királynak tett: ahelyett, hogy a Szentföldre ment volna, az erre a célra kapott kincseket a trón megszerzésére és a bátyja elleni harcokra pazarolta. Ref, 229-230. old.
A feszültség 1197-ben torkollott fegyveres konfliktusba, ekkor Imre a polgárháború elkerülése érdekében átadta öccsének a horvát és dalmát területeket. András azonban továbbra is a koronára vágyott, és a Balkánon kezdett el a hitetlenekkel harcolni, így úgy gondolta, hogy már nem kötelessége a Szentföldre menni. A lázadás előkészítésében az egyház egyes vezetői is aktívan részt vettek, mint például Boleszló váci püspök, aki még a felkelésre szánt pénzt is saját templomában rejtegette. Amikor a király tudomást szerzett az árulásról, személyesen jelent meg Vácon, és az oltár mellől hurcoltatta el a lázadó főpapot. Ref, 230. old.
Az összeesküvés szálai a legmagasabb körökig értek, hiszen még a nádor, a király legfőbb tisztségviselője is a trónkövetelő mellé állt. András 1199 nyarán ismét haddal támadt bátyjára, de az uralkodó seregei vereséget mértek rá, és száműzték osztrák területre. A viszálynak végül 1200 tavaszán a pápai legátus közvetítése vetett véget: Imre nagylelkűen megbocsátott öccsének és visszaadta hercegségét, András pedig ismételten esküt tett a keresztes hadjárat vezetésére. Ref, 230. old.
Imre király és öccse, András herceg 1200-ban történt megbékélése után a magyar fegyverek ismét komoly sikereket értek el a Balkán-félszigeten. Ebben az időben a rácok (szerbek) nemcsak Magyarországgal szakítottak, hanem a római egyházzal is. III. Incze pápa ekkor felszólította a királyt, hogy vezesse vissza Rácországot a Szentszék engedelmessége alá. 1202-ben Imre seregével bevonult a rác területre, és az egyik trónkövetelőt, Vulkót tette meg a magyar korona hűbéresévé, ő maga pedig felvette a Rácország királya címet. Az uralkodó ezután a bizánci uralom alól éppen felszabadult és önállóvá vált Bulgária ellen fordult. A magyar hadak győzedelmesen nyomultak előre az ország területén, a hadjárat eredményeként pedig a király felvette a Bulgária királya címet is. Bár Imre a Szentszék elkötelezett híve maradt, és minden erejével üldözte a Balkánon terjedő bogumil eretnekséget, hódításai nem hoztak tartós eredményt. Ref, 230–231. old.
Imre magyar király uralkodásának végét súlyos betegség és politikai csalódások sora árnyékolta be. Az alig huszonöt éves uralkodó vélhetően sosem heverte ki azt a balesetet, amely 1199-ben érte egy máramarosi vadászaton: vágtató lova elbukott, maga alá temette a királyt, majd meg is rúgta őt. Bár a halálos veszedelemből Lőrincz ispán kimentette, az uralkodó olyan belső sérüléseket szenvedett, amelyekből soha nem gyógyult fel teljesen, és az 1204. szeptember 15-én bekövetkezett korai halálához vezettek. Ref, 234. old.
A trónöröklés körüli bizonytalanságot megelőzendő, Imre még életében, 1204. augusztus 26-án megkoronáztatta kisfiát, III. Lászlót. A király halála után azonban öccse, András nem ismerte el a gyermekkirályt. A fenyegető helyzetben az özvegy Konstancia királyné kénytelen volt a csecsemővel, a szent koronával és a királyi kincsek egy részével az osztrák udvarba, Lipót herceghez menekülni. Ref, 234. old.
III. László azonban nem sokkal később, 1205. május 7-én meghalt Bécsben. Ezzel András herceg előtt megnyílt az út a hatalom végleges megszerzéséhez. Az új uralkodó kibékült az özvegy királynéval és az osztrák herceggel, akik visszaszolgáltatták a koronát, így 1205. május 29-én sor kerülhetett II. András király ünnepélyes megkoronázására. Ezzel lezárult az Árpád-ház egyik válságos, belső viszályokkal terhelt korszaka. Ref, 234. old.
A XII. század második felében, amikor a királyi hatalom végleg lemondott a főpapok kinevezésének jogáról, megszűnt az állam és az egyház korábbi szoros egysége. A magyar főpapság politikai értelemben is Rómához láncolódott, ami lehetővé tette a Szentszék számára, hogy bármikor közvetlenül beavatkozzon az ország belügyeibe. A viszony megromlását az is jelezte, hogy Kálmán király óta az uralkodók nem tartottak többé közös zsinatokat a püspökökkel, így az egyház már nem vett részt az állami törvényhozásban. Ref, 241. old.
Az anyagi gazdagság és a királyi felügyelet hiánya hamar erkölcsi hanyatláshoz vezetett. Ebben az időszakban megszűnt a káptalanok közös életmódja, a kanonokok külön házakba költöztek, a püspökválasztó testületek pedig szegénységük miatt könnyen megvesztegethetővé váltak. Így ütötte fel fejét a simónia, azaz az egyházi méltóságok adásvétele: Elvin és Simon váradi püspököket például saját papjaik vádolták meg azzal, hogy vesztegetéssel szerezték meg széküket. A dús jövedelmű főpapok egy része elvilágiasodott, a hatalom és a vagyon élvezetére törekedett, miközben elhanyagolta hivatali kötelességeit és az alsó papság anyagi ellátását. Ref, 242. old.
A fegyelem fellazulása a papság minden rétegét érintette. Mivel a püspökök és esperesek a jövedelmek nagy részét lefoglalták, a plébánosi helyekre már csak a legszegényebb rétegekből jelentkeztek, akik gyakran maguk is bűnös életet éltek, sőt még a papi nőtlenség parancsát sem tartották meg. Imre király megbotránkozva látta a kolostorokban folyó életet is: 1202-ben például Dezső csanádi püspök vizsgálata során kiderült, hogy a mai Szemlak melleti Ajton monostor bencései a templomi szent edényekből hamis pénzt vertek. Ref, 242–243. old.
III. Bélának köszönhetően az erdélyi szászok egyházilag is kiváltságos helyzetbe kerültek, mivel 1191-ben a Nagyszeben és környékén élő szászok számára felállította a Szebeni prépostságot, amelyet közvetlenül az esztergomi érsek alá rendelt, kivéve őket az erdélyi püspökség alól, míg a később alapított szász telepek feje a gyulafehérvári püspök lett. Ref, 246. old.
A XII. század végére az Erdélyi területek keleti részein a székelység, délen a szászok éltek saját ispánjaik alatt, és az egész országrész politikai egységét a király által kinevezett vajda képviselte. III. Béla király mintegy 3000 osztrák családot telepített le az országban, Itáliából pedig művelt olasz polgárok érkeztek, akik a Szerémségben telepedtek le. Imre király uralkodása idején a görög kolostorokat is latin vezetés alá helyezte, hogy tovább erősítse a nyugati keresztény kötődést. Az új lakók nemcsak a népességet gyarapították, hanem külföldről hozott, fejlettebb gazdálkodási módszereikkel és városi életformájukkal a magyar gazdasági fejlődés motorjaivá váltak. Ref, 247. old.
