Történelme
A kunok betörése, majd I. László király intézkedései
Salamon halála után László király figyelme a nyugati országrészről a délire és a keletire fordulhatott, ahol időközben jelentős változások történtek. A mai Moldvában és Havasalföldön kunok telepedtek meg egészen az Oltig, ahol a magyar terület kezdődött, amelyet Szörénytorony vára védelmezett. Az új szomszéd minduntalan Erdélybe tört. László és magyar hadai nemcsak ismételve kiverték, hanem saját országukban is felkeresték őket. Maga László király behatolhatott a kun terület azon részeibe, amely a római birodalom egykori Moesia tartományához tartozott, 1091-ben ugyanis László a magyarok és Moesia királyának nevezi magát. Ref, 141-143. old.
1091-ben a kunok 40 000 fős csapattal, Kapolcs vezérrel az élükön, a Törcsvári szoroson át mégis betörtek Erdélybe, onnan a Meszesi kapun át Biharba, majd a Tiszán átkelve pusztítottak. A már visszavonulóban levő kun sereget László a Temes vizénél érte utol és verte le. Ref, 143. old. A csata a mai Iklód, Nagyszilas, Buziásfürdő, Nagykövéres és Magyarszákos közötti területen zajlott le. A Pogányos patak az ekkor elhunyt sok pogányról kapta a nevét.
László király a székelyeket határőrökké tette, tiszteletben tartván saját intézményeiket. A királyi hatalom közvetlenül nem avatkozhatott dolgaikba, területük nem tekinttetett királyi földnek. A királyi kinevezésnek sem volt itt érvényessége, a tisztségeket maguk töltötték be.
A Maros, a Kis- és Nagy-Küküllő völgyeit benépesítette, a gyepüket kiterjesztette és kiegészítette. Gyulafehérvárra telepítette, ahol talán újraalapította az erdélyi püspökséget. A bihari püspökség székhelyét Biharról Nagyváradra költöztette, ezáltal létrehozva a váradi püspökséget, és fényes székesegyházat emelt. Ref, 141. old.
I. László király halála
1095. július 24-én, amikor cseh-morva rokonsága viszályainak rendezése céljából a cseh határra indult, I. László király megbetegedett és a cseh-magyar határ közelében meghalt. Először a somogyvári apátságban temették el, majd 1113-ban, kívánságának megfelelően, holttestét átvitték Nagyváradra és az általa építtetett székesegyházban helyezték örök nyugalomra. Ref, 148. old.
I. László király szentté avatása
1192. február 2-án III. Béla király kiemeltette régi sírjából és ezüst koporsóba helyeztette I. László király tetemét, a koporsót pedig fényes oszlopzatú, faragványokkal díszített síremlékbe tétette Nagyváradon. Tömegesen vándoroltak a hívők, sőt koronázásuk után legtöbb nemzeti királyunk is elzarándokolt sírjához. Századokon át küldték a bíróságok Váradra azokat, akiknek peres ügyben esküt kellett tenniük, hogy a szent király sírja fölött, ünnepélyes szertartások között tegyék le esküjüket. Királyok és főpapok versenyezve buzgólkodtak László király sírjának és templomának feldíszítésén. Ref, 148-149. old. 1192. június 27-én Lászlót szentté avatták, miután sírjánál számos csoda történt. A kanonizációt Celestine pápa engedélyezte. Ő volt az egyetlen magyar uralkodó, aki egyszerre volt szentet avató (Szent István) és szentté avatott király.
II. István király halála
II. István király a bizánci hadjáratról olyan betegen tért haza, hogy biztosra vették halálát. Mivel nem született gyermeke, a király nővére, Zsófia hercegnő saját fiát, Sault szerette volna a tróna ültetni, míg más főurak a saját uralmukról álmodoztak. Ekkor tudta meg István, hogy apja, Kálmán király által megvakított unokaöccse, Béla herceg életben van. Az ifjút a dömösi zárdában rejtegették hűséges hívei, Pál püspök és Ottmár ispán. Erre István azonnal magához vette, és hivatalosan is trónörökösévé nyilvánította unokaöccsét. Ref, 205. old.
A király tudta, hogy utódját Bizánc felől fenyegeti majd a legnagyobb veszély, ezért Bélát 1130-ban összeházasította Uros rác főzsupán lányával, a bátor és határozott Ilonával. Ref, 205. old. II. István magyar király, aki a világhatalmú Bizánc első támadását a magyar királyság ellen erős kézzel visszaverte, 1131. március 1-jén Egerben fejezte be rövid és dicső életét. Nagyváradon temették el, ahol a premontrei szerzetesrendnek monostort építtetett. Ref, 8 old.
Függetlenedés és erkölcsi válság az egyházban
A XII. század második felében, amikor a magyar királyi hatalom végleg lemondott a főpapok kinevezésének jogáról, megszűnt az állam és az egyház korábbi szoros egysége. A magyar főpapság politikai értelemben is Rómához láncolódott, ami lehetővé tette a Szentszék számára, hogy bármikor közvetlenül beavatkozzon az ország belügyeibe. A viszony megromlását az is jelezte, hogy Kálmán király óta az uralkodók nem tartottak többé közös zsinatokat a püspökökkel, így az egyház már nem vett részt az állami törvényhozásban. Ref, 241. old.
Az anyagi gazdagság és a királyi felügyelet hiánya hamar erkölcsi hanyatláshoz vezetett. Ebben az időszakban megszűnt a káptalanok közös életmódja, a kanonokok külön házakba költöztek, a püspökválasztó testületek pedig szegénységük miatt könnyen megvesztegethetővé váltak. Így ütötte fel fejét a simónia, azaz az egyházi méltóságok adásvétele: Elvin és Simon váradi püspököket például saját papjaik vádolták meg azzal, hogy vesztegetéssel szerezték meg széküket. A dús jövedelmű főpapok egy része elvilágiasodott, a hatalom és a vagyon élvezetére törekedett, miközben elhanyagolta hivatali kötelességeit és az alsó papság anyagi ellátását. Ref, 242. old.
A fegyelem fellazulása a papság minden rétegét érintette. Mivel a püspökök és esperesek a jövedelmek nagy részét lefoglalták, a plébánosi helyekre már csak a legszegényebb rétegekből jelentkeztek, akik gyakran maguk is bűnös életet éltek, sőt még a papi nőtlenség parancsát sem tartották meg. Imre király megbotránkozva látta a kolostorokban folyó életet is: 1202-ben például Dezső csanádi püspök vizsgálata során kiderült, hogy a mai Szemlak melleti Ajton monostor bencései a templomi szent edényekből hamis pénzt vertek. Ref, 242–243. old.
Magyarország etnikai sokszínűsége
A XII. század végére a magyar birodalom néprajzi térképe rendkívül tarkává vált. A régi magyar családok és a már korábban elmagyarosodott rétegek mellett szinte mindenütt felbukkantak az új jövevények. A latin, német és szláv világ fiai nagy számban éltek a városokban, a monostorok környékén, de gyakran alkottak önálló, zárt falvakat is. A korszak hiteles lenyomatát őrző Váradi Regestrum tanúsága szerint e korszakban olyan változatos családnevek fordultak elő, mint a Besenyő, Cseh, Cserkesz, Bolgár, Horvát, Kazár, Kun, Német, Olasz, Szerecsen vagy a Tatár, sőt az okiratokban már a Zsidó név is megjelent. Ref, 255. old.
Nagyváradnak például már ekkor létezett egy Olaszi városrésze, Szilágysomlyó vidékén rutének (ruszinok) telepedtek le, míg Bihar vármegye területén jelentős volt a keleti származású izmaeliták (muzulmánok) jelenléte. Ezek az izmaelita közösségek nemcsak itt, hanem Szatmár és Szabolcs vármegyékben, különösen a Nyírségben alkottak nagyobb tömböket, de nyomaik fellelhetőek voltak Arad, Baranya, Győr, Fejér és egyéb vármegyékben is. A század végére így egy olyan sokszínű, de politikai egységbe forró nemzet jött létre, amelyben a keletről és nyugatról érkezett népek szerves részévé váltak a magyar államnak. Ref, 255. old.
A tatárok betörése Erdélybe
A tatár seregek nem egyetlen tömbben, hanem több különálló oszlopban zúdultak rá a magyar birodalomra. Miközben Batu kán az északkeleti vármegyéket pusztította, egy másik jelentős tatár haderő Kádán vezetésével 1241 áprilisának elején a Barcaságon keresztül betört Erdélybe. A hódítók hamar leverték az ellenállást, és módszeres pusztításba kezdtek. Egymás után dőltek romba a virágzó települések: Nagyszeben, Gyulafehérvár, Radna, Beszterce és Kolozsvár lakosságát válogatás nélkül lemészárolták, a városokat pedig felgyújtották. Ref, 306. old.
A korabeli krónikák szemléletesen és megrendítően írják le a pusztítás mértékét: a tatárok úgy kutatták át a vidéket az erdőktől a mocsarakig a rejtőzködő lakosok után, mint a hajtókutyák a nyulakat és vadkanokat. A haza „fiai kiomlott vérétől vöröslött”, a hódítók pedig a Maros és a Szamos folyók völgyén nyomultak előre Erdély belseje felé. A menekülők nagy tömege Nagyvárad falai között keresett menedéket, remélve, hogy Szent László király városát meg tudják védeni az ázsiai túlerővel szemben. Ez azonban tragikus kudarccal végződött: a tatárok elsöpörték a védőket, a város elpusztult, és azok akik oda menekültek, életüket vesztették. Ref, 306. old.
A pusztítás elől sokan a szomszédos országokba menekültek: a déli és erdélyi részeken élő német telepesek közül többen Rácországban kerestek oltalmat. Itt Uros fejedelem szívesen fogadta a menekülteket, sőt, a tartományában végleg megtelepedni akaróknak földet és kedvezményeket is biztosított. A tatárjárás e szakasza során Erdély lakossága jelentősen megcsappant, és évtizedekre visszavetette az országrész fejlődését. Ref, 306–307. old.
Küzdelem a főurak önkényuralma ellen
III. András uralkodásának első éveit a pápai udvarral való feszült viszony és az ország önállóságáért folytatott harc határozta meg. IV. Miklós pápa követe megpróbálta elszigetelni a királyt, és még a hatalmas Kőszegi Iván magyar urat is a maga oldalára állította. A magyar főpapság azonban a férfias és hazafias Ladomér érsek vezetésével határozottan kiállt az ország önállósága mellett: visszautasították a Szentszék trónigényét, Ivánt pedig egyházi átokkal sújtották. A király, miután a belső rendet némileg helyreállította, Ausztria ellen indult, hogy visszaszerezze az elragadott határszéli területeket. 1291 júliusában végigpusztította Bécs környékét, majd augusztusban Köpcsénynél békét kötött Albert osztrák herceggel, aki ígéretet tett a hódítások visszaadására. Ref, 358. old.
A Kőszegiek azonban, amint újra birtokba vették váraikat, a nápolyi udvar felé fordultak, és Martell Károly trónigényét támogatták. 1292 elején Mária nápolyi királyné hálából Sopront és Vas vármegyét is Kőszegi Ivánnak adományozta. 1292 augusztusában Iván Ivanics váránál tőrbe csalta és fogságba ejtette a hazafelé tartó királyt. III. András csak három hónap múlva szabadult ki, ezalatt azonban az országban elszabadult a pokol. A Felvidéken Csák Máté hatalmas magánhadsereget szervezett, és nemcsak a rivális nemzetségeket, hanem az egyházi javakat is kíméletlenül fosztogatta. András senkire sem számíthatott. Bár Borsa Lóránd erdélyi vajdát és testvérét, Kopasz Jakabot kegyeivel halmozta el, és a legelőkelőbb tisztségekbe juttatta őket, a vajda testvéreivel együtt fegyvert fogott és a váradi püspökség területét feldúlta. A király ellenük vonult, és bár 1294-ben elfoglalta Adorján várát, az árulókat nem tudta érdemben megfenyíteni. Ref, 358–360. old.
A helyzetet tovább súlyosbította VIII. Bonifác pápa, aki hűbéresének nyilvánította a magyar birodalmat, és minden eszközzel az Anjouk trónfoglalását készítette elő. A dinasztia jövőjét végül Fenenna királyné 1295-ös halála pecsételte meg. III. András ezután politikai kényszerből Albert osztrák herceg lányát, Ágnest vette feleségül, aki viszont aszkéta életmódot élt. Ref, 360. old.
Az Anjou-ház trónigénye és a pápai diplomácia
VIII. Bonifác pápa trónra lépésével a magyar birodalom sorsa új, válságos fordulatot vett. A rendkívül nagyratörő egyházfő szilárdan hitt abban, hogy ő a világi uralkodók legfőbb bírája, és Magyarországot régi és tudvalevő okoknál fogva a Szentszék hűbéresének tekintette. Ebből a meggyőződésből kiindulva Bonifác minden diplomáciai és egyházi eszközt bevetett, hogy az Árpád-ház utolsó sarja, III. András magyar király helyére a nápolyi Anjou-házat ültesse. A pápai udvar és a nápolyi királyi udvar között szoros összefogás jött létre, amelynek motorja Mária nápolyi királyné, V. István lánya volt, aki fáradhatatlanul dolgozott unokája, az ifjú Károly Róbert trónigényének elismertetésén. Ref, 361. old.
A diplomáciai játszma döntő lépése az 1297-ben megkötött egyezség volt a pápa és a nápolyi udvar között. Ebben elhárították azt a veszélyt, hogy a nápolyi és a magyar korona egy kézben egyesüljön – amitől a Szentszék és Velence is tartott –, és rögzítették, hogy Károly Róberté lesz a magyar trón, öccse pedig a nápolyit örökli. Ezután Bonifác pápa valóságos háborút hirdetett András ellen, akit sohasem ismert el törvényes királynak. Követei Magyarországon is megkezdték az aknamunkát, igyekezve elszigetelni az uralkodót és maguk mellé állítani a lázongó főurakat. Ref, 361–362. old.
A magyar állam önállóságát védelmező erők számára a legsúlyosabb csapást Ladomér esztergomi érsek 1298 elején bekövetkezett halála jelentette. III. András így elveszítette legfőbb támaszát, a pápa pedig azonnal kihasználta a helyzetet: a megüresedett érseki székbe saját emberét, Bicskei Gergelyt ültette, teljesen megkerülve a káptalan választójogát. Az új érsek, aki korábban a király híve volt, Rómából visszatérve nyíltan az uralkodó ellen fordult, és az Anjouk pártjának élére állt. A magyar püspöki kart azonban nem lehetett a királyához való hűségében megtántorítani: Péter erdélyi püspököt az egyházból való kiátkozás sem félemlítette meg; Benedek váradi püspök jószágait hasztalan dúlták a szomszéd urak, úgyis királya zászlaját lobogtatta. E fordulat viszont végleg megbontotta a magyar főpapság egységét, és olyan belpolitikai káoszt idézett elő, amelyben a király tehetetlenül nézte az főurak uralmának kiteljesedését. Ref, 362–363. old.
