Történelme
I. László király intézkedései
Salamon halála után László király figyelme a nyugati országrészről a délire és a keletire fordulhatott, ahol időközben jelentős változások történtek. A mai Moldvában és Havasalföldön kunok telepedtek meg egészen az Oltig, ahol a magyar terület kezdődött, amelyet Szörénytorony vára védelmezett. Az új szomszéd minduntalan Erdélybe tört. László és magyar hadai nemcsak ismételve kiverték, hanem saját országukban is felkeresték őket. Maga László király behatolhatott a kun terület azon részeibe, amely a római birodalom egykori Moesia tartományához tartozott, 1091-ben ugyanis László a magyarok és Moesia királyának nevezi magát. Ref, 141-143. old.
1091-ben a kunok 40 000 fős csapattal, Kapolcs vezérrel az élükön, a Törcsvári szoroson át mégis betörtek Erdélybe, onnan a Meszesi kapun át Biharba, majd a Tiszán átkelve pusztítottak. A már visszavonulóban levő kun sereget László a Temes vizénél érte utol és verte le. Ref, 143. old. A csata a mai Iklód, Nagyszilas, Buziásfürdő, Nagykövéres és Magyarszákos közötti területen zajlott le. A Pogányos patak az ekkor elhunyt sok pogányról kapta a nevét.
László király a székelyeket határőrökké tette, tiszteletben tartván saját intézményeiket. A királyi hatalom közvetlenül nem avatkozhatott dolgaikba, területük nem tekinttetett királyi földnek. A királyi kinevezésnek sem volt itt érvényessége, a tisztségeket maguk töltötték be.
A Maros, a Kis- és Nagy-Küküllő völgyeit benépesítette, a gyepüket kiterjesztette és kiegészítette. Gyulafehérvárra telepítette, ahol talán újraalapította az erdélyi püspökséget. A bihari püspökség székhelyét Biharról Nagyváradra költöztette, ezáltal létrehozva a váradi püspökséget, és fényes székesegyházat emelt. Ref, 141. old.
I. László király halála
1095. július 24-én, amikor cseh-morva rokonsága viszályainak rendezése céljából a cseh határra indult, I. László király megbetegedett és a cseh-magyar határ közelében meghalt. Először a somogyvári apátságban temették el, majd 1113-ban, kívánságának megfelelően, holttestét átvitték Nagyváradra és az általa építtetett székesegyházban helyezték örök nyugalomra. Ref, 148. old.
I. László király szentté avatása
1192. február 2-án III. Béla király kiemeltette régi sírjából és ezüst koporsóba helyeztette I. László király tetemét, a koporsót pedig fényes oszlopzatú, faragványokkal díszített síremlékbe tétette Nagyváradon. Tömegesen vándoroltak a hívők, sőt koronázásuk után legtöbb nemzeti királyunk is elzarándokolt sírjához. Századokon át küldték a bíróságok Váradra azokat, akiknek peres ügyben esküt kellett tenniük, hogy a szent király sírja fölött, ünnepélyes szertartások között tegyék le esküjüket. Királyok és főpapok versenyezve buzgólkodtak László király sírjának és templomának feldíszítésén. Ref, 148-149. old. 1192. június 27-én Lászlót szentté avatták, miután sírjánál számos csoda történt. A kanonizációt Celestine pápa engedélyezte. Ő volt az egyetlen magyar uralkodó, aki egyszerre volt szentet avató (Szent István) és szentté avatott király.
II. István király halála
II. István király a bizánci hadjáratról olyan betegen tért haza, hogy biztosra vették halálát. Mivel nem született gyermeke, a király nővére, Zsófia hercegnő saját fiát, Sault szerette volna a tróna ültetni, míg más főurak a saját uralmukról álmodoztak. Ekkor tudta meg István, hogy apja, Kálmán király által megvakított unokaöccse, Béla herceg életben van. Az ifjút a dömösi zárdában rejtegették hűséges hívei, Pál püspök és Ottmár ispán. Erre István azonnal magához vette, és hivatalosan is trónörökösévé nyilvánította unokaöccsét. Ref, 205. old.
A király tudta, hogy utódját Bizánc felől fenyegeti majd a legnagyobb veszély, ezért Bélát 1130-ban összeházasította Uros rác főzsupán lányával, a bátor és határozott Ilonával. Ref, 205. old. II. István magyar király, aki a világhatalmú Bizánc első támadását a magyar királyság ellen erős kézzel visszaverte, 1131. március 1-jén Egerben fejezte be rövid és dicső életét. Nagyváradon temették el, ahol a premontrei szerzetesrendnek monostort építtetett. Ref, 8 old.
Függetlenedés és erkölcsi válság az egyházban
A XII. század második felében, amikor a királyi hatalom végleg lemondott a főpapok kinevezésének jogáról, megszűnt az állam és az egyház korábbi szoros egysége. A magyar főpapság politikai értelemben is Rómához láncolódott, ami lehetővé tette a Szentszék számára, hogy bármikor közvetlenül beavatkozzon az ország belügyeibe. A viszony megromlását az is jelezte, hogy Kálmán király óta az uralkodók nem tartottak többé közös zsinatokat a püspökökkel, így az egyház már nem vett részt az állami törvényhozásban. Ref, 241. old.
Az anyagi gazdagság és a királyi felügyelet hiánya hamar erkölcsi hanyatláshoz vezetett. Ebben az időszakban megszűnt a káptalanok közös életmódja, a kanonokok külön házakba költöztek, a püspökválasztó testületek pedig szegénységük miatt könnyen megvesztegethetővé váltak. Így ütötte fel fejét a simónia, azaz az egyházi méltóságok adásvétele: Elvin és Simon váradi püspököket például saját papjaik vádolták meg azzal, hogy vesztegetéssel szerezték meg széküket. A dús jövedelmű főpapok egy része elvilágiasodott, a hatalom és a vagyon élvezetére törekedett, miközben elhanyagolta hivatali kötelességeit és az alsó papság anyagi ellátását. Ref, 242. old.
A fegyelem fellazulása a papság minden rétegét érintette. Mivel a püspökök és esperesek a jövedelmek nagy részét lefoglalták, a plébánosi helyekre már csak a legszegényebb rétegekből jelentkeztek, akik gyakran maguk is bűnös életet éltek, sőt még a papi nőtlenség parancsát sem tartották meg. Imre király megbotránkozva látta a kolostorokban folyó életet is: 1202-ben például Dezső csanádi püspök vizsgálata során kiderült, hogy a mai Szemlak melleti Ajton monostor bencései a templomi szent edényekből hamis pénzt vertek. Ref, 242–243. old.
Magyarország etnikai sokszínűsége
A XII. század végére a Magyar Birodalom néprajzi térképe rendkívül tarkává vált. A régi magyar családok és a már korábban elmagyarosodott rétegek mellett szinte mindenütt felbukkantak az új jövevények. A latin, német és szláv világ fiai nagy számban éltek a városokban, a monostorok környékén, de gyakran alkottak önálló, zárt falvakat is. A korszak hiteles lenyomatát őrző Váradi Regestrum tanúsága szerint e korszakban olyan változatos családnevek fordultak elő, mint a Besenyő, Cseh, Cserkesz, Bolgár, Horvát, Kazár, Kun, Német, Olasz, Szerecsen vagy a Tatár, sőt az okiratokban már a Zsidó név is megjelent. Ref, 255. old.
Nagyváradnak például már ekkor létezett egy Olaszi városrésze, Szilágysomlyó vidékén rutének (ruszinok) telepedtek le, míg Bihar vármegye területén jelentős volt a keleti származású izmaeliták (muzulmánok) jelenléte. Ezek az izmaelita közösségek nemcsak itt, hanem Szatmár és Szabolcs vármegyékben, különösen a Nyírségben alkottak nagyobb tömböket, de nyomaik fellelhetőek voltak Arad, Baranya, Győr, Fejér és egyéb vármegyékben is. A század végére így egy olyan sokszínű, de politikai egységbe forró nemzet jött létre, amelyben a keletről és nyugatról érkezett népek szerves részévé váltak a magyar államnak. Ref, 255. old.
