Beszterce, általánosan

A tatárok betörése Erdélybe

IV. Béla és a tatárjárás kora (1235-1270)

A tatár seregek nem egyetlen tömbben, hanem több különálló oszlopban zúdultak rá a magyar birodalomra. Miközben Batu kán az északkeleti vármegyéket pusztította, egy másik jelentős tatár haderő Kádán vezetésével 1241 áprilisának elején a Barcaságon keresztül betört Erdélybe. A hódítók hamar leverték az ellenállást, és módszeres pusztításba kezdtek. Egymás után dőltek romba a virágzó települések: Nagyszeben, Gyulafehérvár, Radna, Beszterce és Kolozsvár lakosságát válogatás nélkül lemészárolták, a városokat pedig felgyújtották. ^{Ref, 306. old.}

A korabeli krónikák szemléletesen és megrendítően írják le a pusztítás mértékét: a tatárok úgy kutatták át a vidéket az erdőktől a mocsarakig a rejtőzködő lakosok után, mint a hajtókutyák a nyulakat és vadkanokat. A haza „fiai kiomlott vérétől vöröslött”, a hódítók pedig a Maros és a Szamos folyók völgyén nyomultak előre Erdély belseje felé. A menekülők nagy tömege Nagyvárad falai között keresett menedéket, remélve, hogy Szent László király városát meg tudják védeni az ázsiai túlerővel szemben. Ez azonban tragikus kudarccal végződött: a tatárok elsöpörték a védőket, a város elpusztult, és azok akik oda menekültek, életüket vesztették. ^{Ref, 306. old.}

A pusztítás elől sokan a szomszédos országokba menekültek: a déli és erdélyi részeken élő német telepesek közül többen Rácországban kerestek oltalmat. Itt Uros fejedelem szívesen fogadta a menekülteket, sőt, a tartományában végleg megtelepedni akaróknak földet és kedvezményeket is biztosított. A tatárjárás e szakasza során Erdély lakossága jelentősen megcsappant, és évtizedekre visszavetette az országrész fejlődését. ^{Ref, 306–307. old.}

Kán László vajda erdélyi magántartománya

I. Károly király uralkodása (1301-1342)

A 14. század első évtizedében a magyar birodalom sorsa nem a koronás uralkodók, hanem az elhatalmasodott főurak kénye-kedve szerint alakult. A központi hatalom teljes hiánya miatt a királyi felségjogok és jövedelmek a tartományurak kezébe kerültek, az ország pedig szétesett önálló kiskirályságokra. A Felvidéken Csák Máté, a Dunántúlon a Kőszeghyek, Erdélyben Kán László vajda, míg a Tiszántúlon és az északkeleti vármegyékben a Borsák, az Abák és az Ákosok uralkodtak korlátlan hatalommal, teljesen veszélybe sodorva az állam egységét. ^{Ref, 410. old.}

Kán László erdélyi vajda Déván rendezte be fényes udvarát, és bár hatalmát még III. András királytól kapta, hamarosan Erdély kormányzását valóságos családi vállalkozássá formálta: rokona, Péter gyulafehérvári püspök segítségével saját embereit ültette a legfőbb tisztségekbe. A püspök unokaöccse, Fogas Péter lett a székely ispán, míg testvére, Fogas Mihály a gyulafehérvári székeskáptalan prépostja. Péter püspök halála után a vajda nyers erőszakkal kényszerítette a kanonokokat, hogy saját fiát, Lászlót válasszák meg püspöknek, bár ezt a törvénytelen választást utóbb megsemmisítették. ^{Ref, 411. old.}

László kezében összpontosult az orszagrész szinte teljes gazdasági és katonai ereje: ő ellenőrizte a besztercei, szebeni és székely ispánságokat, valamint Dés, Kolozsvár és Szék városát, sőt a gazdag radnai ezüstbányákat is. Számos nemes birtokát elkobozta, ám a többi főúrral ellentétben ügyelt arra, hogy a köznépet ne sanyargassa, sőt igyekezett megkedveltetni velük magát. A királyi hatalmat teljesen semmibe vette, Erdélyre mint saját területére tekintett, és gátlástalanul kihasználta a trónkövetelők harcát. Tőrbe csalta a bajor Ottót, és bár a szent koronát végül átadta I. Károlynak, a koronázás után sem volt hajlandó alávetni magát az új uralkodónak. ^{Ref, 411. old.}

Három széket elszakított Királyföldtől, a szebeni polgárokat pedig megfosztotta a királyi kiváltságokon alapuló önkormányzatuktól. A tizedfizetés körüli vitákban az egyház oldalára állt a szászokkal szemben, amely ellentétet szított a magyarok és a szászok között. Önálló külpolitikát is folytatott: lányát Milutin István szerb király fiához adta feleségül, ami a magyar állam érdekeivel ellentétben a rácok elszakadási törekvéseit erősítette. Kán László uralma így hosszú időre meghatározta a birodalom keleti és déli határainak sorsát, kárt okozva az ország egységének. ^{Ref, 411. old.}