Kolozsvár, általánosan

István király államszerkezete

I. István király államszervezete hierarchikus volt. A honvédelmet és az igazságszolgáltatást, és e célok megvalósításához szükséges pénzügyi források biztosítását tekintette legfontosabb feladatának. A régi várszerkezetet kiterjesztette egyéb lakott vidékekre is, amelyek azelőtt nem voltak a várispánságok keretébe vonva. Élükön a királyi várispán állt, aki a vármegye területén a pénzügyi, közigazgatási, igazságszolgáltatási és katonai főhatalom volt. Maga nevezte ki helyettesét, az udvarbírót (a későbbi alispánt) és a többi tisztviselőt, akik a várnagy, hadnagy, százados, tizedes nevet viselték, és szigorú engedelmességgel tartóztak a várispánnak. A király szigorúan ügyelt arra, hogy birtokainak kezelői ne tudják elsajátítani azokat. A lakósság foglalkozása szerint két csoportra oszlott: katonáskodott, vagy a katonák szükségleteiről gondot viselt és termelői munkát végzett. A munkások fölött a bíró állt. ^{Ref, 90-96. old.} Jogilag szabadokra és rabszolgákra oszlottak; a rabszolgák életének teljes ura a gazdájuk volt. ^{Ref, 110-111. old.}

Már ebben a korban legalább 45 vármegye létezett, délen Szörény vármegyéig, amely a Duna és Olt közötti területet foglalta magába és Szörénytorony volt a központja; Erdély területén pedig Fehér, Torda, Kolozs, Doboka vármegyékig, amelyek központjai Gyulafehérvár, Tordavár, Kolozsvár, illetve Doboka vára voltak. ^{Ref, 96. old.}

A szászok betelepítése

II. Géza magyar király felismerte, hogy a királyi hatalom megerősítéséhez és a gazdaság fellendítéséhez a lakosság megsokasítására van szükség. A korabeli leírások szerint a magyarországi szűz talaj gazdagsága az Édenkerttel vagy Egyiptommal vetekedett, így a király hívására a német birodalom legkülönbözőbb tájairól, Flandriából, a Rajna-vidékről és Majna-Frankfurt környékéről érkeztek telepesek, akiket szászoknak neveztek. Az első nagy csoportok a mai Szepességben, valamint Ugocsa és Bereg vármegyék ősrengetegében leltek otthonra, ahol korábban csak királyi erdőőrök és vadászok laktak. ^{Ref, 245–246. old.}

A királyi udvar a legtöbb telepest 1146 körül Erdélybe irányította, ahol a szászok hamar virágzó közösségeket hoztak létre. Német telepesek népesítették be Kolozsvár, Dés és Zilah környékét, de a legjelentősebb tömbben az Olt folyó vidékén, a későbbi Királyföldön telepedtek meg. Itt jött létre Nagyszeben is, amely a szász Hermanfalva és a régebbi Szeben községből olvadt össze várossá. A király biztosította új vendégeinek a teljes személyes szabadságot, a földtulajdont és saját jogszokásaik használatát, évi adójukat pedig méltányosan határozta meg. ^{Ref, 246. old.}

A tatárok betörése Erdélybe

A tatár seregek nem egyetlen tömbben, hanem több különálló oszlopban zúdultak rá a magyar birodalomra. Miközben Batu kán az északkeleti vármegyéket pusztította, egy másik jelentős tatár haderő Kádán vezetésével 1241 áprilisának elején a Barcaságon keresztül betört Erdélybe. A hódítók hamar leverték az ellenállást, és módszeres pusztításba kezdtek. Egymás után dőltek romba a virágzó települések: Nagyszeben, Gyulafehérvár, Radna, Beszterce és Kolozsvár lakosságát válogatás nélkül lemészárolták, a városokat pedig felgyújtották. ^{Ref, 306. old.}

A korabeli krónikák szemléletesen és megrendítően írják le a pusztítás mértékét: a tatárok úgy kutatták át a vidéket az erdőktől a mocsarakig a rejtőzködő lakosok után, mint a hajtókutyák a nyulakat és vadkanokat. A haza „fiai kiomlott vérétől vöröslött”, a hódítók pedig a Maros és a Szamos folyók völgyén nyomultak előre Erdély belseje felé. A menekülők nagy tömege Nagyvárad falai között keresett menedéket, remélve, hogy Szent László király városát meg tudják védeni az ázsiai túlerővel szemben. Ez azonban tragikus kudarccal végződött: a tatárok elsöpörték a védőket, a város elpusztult, és azok akik oda menekültek, életüket vesztették. ^{Ref, 306. old.}

A pusztítás elől sokan a szomszédos országokba menekültek: a déli és erdélyi részeken élő német telepesek közül többen Rácországban kerestek oltalmat. Itt Uros fejedelem szívesen fogadta a menekülteket, sőt, a tartományában végleg megtelepedni akaróknak földet és kedvezményeket is biztosított. A tatárjárás e szakasza során Erdély lakossága jelentősen megcsappant, és évtizedekre visszavetette az országrész fejlődését. ^{Ref, 306–307. old.}