Erdély a honfoglalás előtti időkben (895 előtt)

A kezdetekben

Kr. e. 4500-ig az ember Ázsia mélyéből érkezett tájainkra és eleinte kőből készítette fegyverét és eszközeit, illetve vadállatok bőréből ruházatát. Barlangban húzta meg magát vagy méhkas alakú lakást ásott magának a földben. Idővel új emberhullám került ide, amely rézből készítette szerszámait. ^{Ref, 5. old.}

Később megtanulta a réznek az ónnal való vegyítését. Bronzfegyvere erősebbé, szabadabbá tette. Már nem kellett barlangokban vagy a föld alatt meghúzódnia és mindinkább ura lett a természetnek. Az állóvízen, mely a talaj nagy részét borította, cölöpházakat épített, mely falait vesszőből fonta és tetejét sárral tapasztotta be. Állatot tenyésztett, szőtt-font, az agyagból edényt készített, amelyet díszített is. Skandinávia után a magyar föld Európának bronzkori emlékekben leggazdagabb országa, mi arra vall, hogy a bronzkorszakban itt aránylag elég sűrű népesség élt. ^{Ref, 5-6. old.}

A legrégebbi feljegyzés Hérodotosz görög történetírótól származik Kr. e. 450-ből, aki arról tudósít, hogy a Maris (Maros) folyó környékén aranyat kedvelő, trák szokás szerint élő agatirszek éltek. Ez az első nép neve, amelyet Erdély lakói közül ismerünk. Az Erdélyi felföldet Hérodotosz korában és az utána kövtkező századokban is trák eredetű népek lakták egészen a Tiszáig, míg azon túl kelta népek éltek. ^{Ref, 8. old.}

Kr. e. 400-200 körül a kelta népek vándorlása Kelet felé Erdélyt is érintette, mivel ettől fogva új népneveket találunk az egykori agatirszek helyén. Egy ideig vegyesen fordul elő a géta és a dák népnév, de utóbb a dákok léptek előtérbe. A géták dák nyomás hatására beolvadtak a testvérnépbe, a dákba. ^{Ref, 8-9. old.}

A római birodalomban

71-ben a rómaiak legigázták a Duna-melléki keltákat és a Duna-Dráva-Száva közén megalakult Pannónia provincia, melynek Kelet felől a dákok voltak a leghatalmasabb szomszédai. ^{Ref, 9. old.}

101 körül a határvillongások, illetve az Erdély gazdagságáról keringő hírek felkeltették a vágyat a római birodalomban, hogy leigázza a dákok földjét. Traianus császár siettette a Duna mai szerb partjától a Fekete-tengerig vezető út kiépítését, melyet már elődei megkezdtek. Amint megvolt az út, elindította hódító hadjáratát, de Dekebálban, a dákok királyában erős ellenfélre akadt. 102-ben Dekebál meghódolt, de az országa birtokában maradt, és Traianus csak kénytelen-kelletlen kötött békét. Újabb háborúra, végleges összecsapásra készült. ^{Ref, 7. old.}

105-ben Traianus a mai Turn-Szeverin és Felistán között húsz hatalmas pilléren álló fahidat építtetett, és újra a dákok ellen vonult. Hasztalan kért Dekebál békét bármilyen feltétel mellett. A császár a fegyveres megoldást kereste és véres tusák után teljes diadalt aratott. Dekebál, hogy a fogságtól megmeneküljön, véget vetett életének, alattvalói pedig lemészároltattak, s a csaknem néptelenné vált terület Dácia néven római tartománnyá vált. Az egész föld a római nép tulajdonába került. A leigázottak amennyiben megmaradtak, elvesztették tulajdonjogukat, és csak haszonélvezői lettek telküknek, melyért bért fizettek; a többit az állam magának tartotta meg, vagy a katonák között osztotta szét. A rómaiak elkezdték a természet kincseinek szakszerű kiaknázását, a só-, vas- és nemesfémbányászatot, az aranymosást és a kőfejtést. A közigazgatás központja a város volt, melyben az igazságszolgáltatás, az adóügy, a rendészet római szellemben működött. A városok virágzásának emlékét leginkább Várhely őrzi. ^{Ref, 7-9. old.} Dácia másfél századra a római birodalom elővédjévé, Pannónia pajzsává vált a Pontus vidéke felől előretörő barbárokkal szemben. ^{Ref, 9-10. old.}

Kiszakadás a római birodalomból

200-tól kezdődően a gótok egyre inkább fenyegették a római birodalom keleti határát. Először a karpok, majd a barbárok óriási pusztításokat okoztak a tartományokon belül. 271-ben Aurelianus császár végül átengedte Dáciát a gótoknak. A római katonaság és a római törvények alatt élő lakosság elhagyta Dáciát. Dácia az utolsó provincia, mellyel a római birodalom bővült és az első, mely a barbárok támadásának áldozatul esett. Ezen a területen az idő rövidsége miatt, a római műveltség tartós nyomokat nem hagyott maga után. Hogy a mai, itt élő románság bölcsőjét Dáciában kellene keresnünk, és hogy a románok az Aurelianus császár légióinak kiköltöztetése után hátramaradt rómaiak és elrómaiasodott dákok ivadékai lennének, nem alapul történelmi valóságon. ^{Ref, 11. old.}

380-ban Pannónia is kiszakadt a birodalomból. A légiók visszavonultak Itáliába és velük távozott a lakósság azon része, mely a római intézményekhez és polgárosodáshoz ragaszkodott. Legtovább az erődített városok dacoltak a hódítókkal, de lassanként ők is elvesztek és a IV. század végén az egész Fekete- és az Adriai-tengerek közötti terület a legkülönfélébb barbár népek területévé vált. Germán és ural-altaji népek, gótok, quádok, vandalok, markomanok, szittya szarmaták, alánok rombolva, pusztítva kalandozták át. Erdélyben a nyugati gótok és a gepidák telepedtek meg. Rendszeres államélet sehol sem alakult ki, és az általános rombolás a római intézményeket, a római élet nyomait mindinkább eltörörte. ^{Ref, 12. old.}

A hun birodalomban

A barbár világ zűrzavarába a hunok hoztak először némi rendet és egységes uralmat. A hunok az ural-altaji népcsalád keleti ágából szakadtak ki; Ázsiából, a Volga vidékéről származhattak. Kitűnően ülték meg a lovat és mesterien kezelték a nyilat. 433-ban Attila, Mundzuk fia, hun király vaskézzel ragadta meg a kormány gyeplőit, kizárta az uralomból öccsét, Budát és többi testvérét és a töméntelen európai és ázsiai nép egyedüli, korlátlan ura lett. Töméntelen germán és szarmata nép csatlakozott a hunokhoz. A gótok nyugati törzse elmenekült ugyan előlük, ellenben a keleti törzs velük maradt. Meghódolt Attilának az összes nép, mely a Kaspi-tengertől a Rajnáig, az Alsó-Dunától a Keleti-tengerig levő végtelen területeken laktak. Ebből a vallásra, eredetre, nyelvre, hadi- és államszervezetre nagyon különböző elemekből egy nagy, szövetséges birodalmat épített. Az ő országa volt a barbárok világa, a keleti és nyugati római birodalmaktól különálló világ, melyet Attila katonai és politikai lángelméje velük egyrangúvá igyekezett tenni. Bármilyen sok népet egyesített birodalmában, hatalmának alapja a hun nép volt, és uralma központját a Duna-Tisza rónáira helyezte. A mai magyar földön nagy fővárost és abban fényes palotákat építtetett, ahol világhatalmi státuszához méltóan rendezte be udvartartását. Korabeli leírások tartják fenn annak a keleti fényben úszó életnek emlékét, mely Attila udvarában folyt. ^{Ref, 12-13. old.}

451-ben a végtelen katonai erővel, mely kezében összpontosult, Attila, hun király megtámadta a nyugati császárságot. Hadaival a Duna mellől betört Galliába és a catalaunumi (Chalons-sur-Marne) mezőn Aetiussal, a császári hadak fővezérével napokig harcolt. A nyugati császárság ereje még nem apadt ki teljesen, és bár legyőzni nem tudta, ellenállni képes volt a barbárok ostromának. A véres, öldöklő csata eldöntetlen maradt. ^{Ref, 13. old.}

452-ben Attila király Itáliában bevette és végképp elpusztította az erős Aquileját, melynek megmaradt lakói a szomszéd partvidék népével, az Adriai-tenger szigeteire menekültek. Ott új telepet alapítottak, amely a századok folyamán Velence városává fejlődött. Attila Róma ellen indult, melynek császárja Leó pápa vezetése alatt fényes követséget küldött táborába, hogy békét esdjen tőle. A római követség július 6-án Mantua közelében tisztelgett a hun királynál, aki évi adófizetés fejében lemondott a további harcról és hazatért. ^{Ref, 13. old.}

453-ban Attila, hun király feleségül vette Ildikót, talán a mondák burgundi királyleányát. Attila még a nász éjjelén meghalt; a hagyomány szerint hármas, arany-, ezüst- és vaskoporsóba zárták holttestét, és éjnek idején, titokban temették el egy folyam medrébe. Halála után hamarosan felbomlott a birodalom. Szövetségesei, a germánok fegyvert fogtak utódai ellen. Pannóniában, a Netád vizénél a hunok vereséget szenvedtek. Az Alsó-Duna és a Deneper vidékére húzódtak vissza, ahol elmerültek a többi rokon törzs özönében. Helyüket germán népek, szarmaták és szlávok vették át. Az egykori Dáciából Gepidia lett, Pannóniát a keleti gótok, a mai Kelet-Magyarországot a herulok vették birtokba, folyamatosan harcolva egymással. ^{Ref, 13-14. old.}

További népek megszállása alatt

491-ban egy újabb germán nép, a longobárd szállta meg a herulok földjét, és az Al-Duna vidékén felbukkanó avarok segítségével véget vetett a gepidák uralmának. A longobárdok azonban nem tartották meg hódításaikat, hanem Alboin királyuk vezetésével Itáliába vonultak. ^{Ref, 14. old.}

569-ben az avarok váltak a Kárpát-medence legnagyobb részének uraivá. Ugyanahhoz a népfajhoz tartóztak, sőt görög írók szerint ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a hunok. A Száván túlra és Dalmáciába is behatoltak, és meghódították a Stiria, Karintia, Krajna, Isztria leginkább szláv népét. Baján királyuk alatt komoly harcokat vívtak a bizánci császársággal. ^{Ref, 14. old.}

680 táján, hogy határait megvédje, a bizánci császár mindinkább szlavón, szerb és horvát törzseket telepített az Adriától keletre eső vidékre. Azonban nem e népek, hanem saját szláv alattvalóik váltak egyre veszélyesebbeké az avarokra. Eltanulták az avaroktól a harcművészetet és minduntalan fegyvert fogtak rájuk. ^{Ref, 14. old.}

791-ben az így elgyengült avar birodalomnak a frankok, élükön Nagy Károllyal, a későbbi császárral vetettek véget. A 791-796 közötti hadjáratban a mai Dunán és Dráván túli földet a bajor hercegséghez, illetve a bajor terület védelmére alakított keleti őrgrófsághoz csatolták. Hasonló őrgrófságokat szerveztek a mai Ausztriától a tengerig terjedő területen. ^{Ref, 14. old.}

799-ben, a 4 évig tartó második frank hadjáratot követően az avar birodalom teljesen megszűnt. Az egység, melyet az avar uralom a Kárpát-medence egyes részei között teremtett, újra felbomlott. Az avar örökségen különböző népek osztoztak meg. A lakósság mindenhol nagyon gyér volt, leginkább szláv, melyben az avar maradék többnyire elveszett, vagy a járhatatlan hegységekben húzta meg magát. Erdély és a Kárpát-medence keleti részének csekély lakóssága bár nem hódolt idegen uralomnak, törzsfők alatt tengette szegényes életét. A Dunán inneni földet a szomszéd Felső-Morvaország foglalta el, melyet a IX. század második felében Szvatopluk (Zalán) fejedelem felvirágoztatott, és ellentállás hiányában határait a Duna-Tisza közéig, egész a bolgár területig terjesztette ki. A régi Pannónia a Kapella-hegységig német uralom alá került. Északibb része a passaui, a Balaton vidéke a Dráváig a salzburgi, a Dráván túli föld az aquilejai egyházmegyéhez lett csatolva. A pannón tartomány politikailag sem tartotta meg egységét. Csak a nyugati részét olvasztották be az osztrák őrgrófságba és e részében már a IX. század második felében említenek máig létező helységeket. ^{Ref, 14-15. old.}

A IX. század második felében tehát a Kárpát-medence német, morva, bolgár fennhatóság alatt állt, egy része pedig teljesen az államélet keretén kívül maradt. Bár mindhárom nemzet már keresztény volt, különböző rítusokat követtek. A német egyházban a latin, a bolgárban a görög nyelv uralkodott, a morváknál pedig épp akkor tettek kísérletet a szláv liturgia meghonosítására. Már akkor sok templom és kápolna épülhetett. Csakhamar azonban a morvák és németek, pontosabban a Szvatopluk morva fejedelem és Arnulf császár között folytatott harcokban a régi Pannónia ismét elpusztult. Várai és templomai romba dőltek, a községeket felgyújtották, lakósait leölték vagy rabságba hurcolták, a megmaradt nép pedig az erdőkbe és hegyekbe húzódott vissza. Ezután a területet szinte egészében uralma alá vonta a természet: mindent ellepett a vadon és a mocsár. Erdély őserdővé vált. A csekély népesség szanaszét, rajokban lakott, bár már művelte a földet, főleg állattenyésztésből élt. Szegények és barbárok voltak. Ilyen lehetett a Kárpát-medence és lakósságának állapota a IX. század utolsó évtizedében, amikor határainál egy új, ismeretlen nép jelent meg. Ez a nép a magyar volt. ^{Ref, 15-17. old.}